Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

olvasók voltak; Lindenberger pedig Hunyadi Jánost, a katol. kereszténység világhősét, így mind a két felekezetnek kidomborodott a jellege, s Horthy, a protest, ember, éppúgy megkapta a magáét, mint Horthy, a Habsburg-párti Kat. Keresztény Magyarország fővezére. Nekem a lelkem repesett. (...) Tíz hónapi román-nyomorgatás után budapesti politikusok, társadalmi kalandorok és ébredő magyarok szállják meg az új „határvárost", Debrecent, tarka rajokban. Most pünkösdkor a Területvédő Liga vezetősége tisztelgett nálunk és megalakítottuk a Liga Hajdú megyei fiókját. A megalakulás tunya közömbösséggel, tömérdek szónoklattal, nagy evéssel-ivással és színházi előadással ment végbe. Lerándult Bodor Aladár barátom

97 is, híres párizsi utam hosszú társa, a 204 centiméter magas magyar, aki nagy tragédiákat élt át, mióta nem láttam. Nincs szerencséje a nőkkel, pedig úgy fogyasztja őket, mint én a paprikás szalonnát. Szónokolni akart Aladár, de közönsége, még tíz bús magyarnyi sem akadt a szabadban; a nyájas debreceniek most inkább a Nagyerdő lombja alatt úzik a tavaszi szerelmek édes játékát; ilyenkor, este leszálltával, már Vénusz-barlang minden bokoralja, s az eltévedt vándorra itt is, ott is megzavart hímek bosszús hangja gordonkázik; „itt már vagyunk"... Szóval: a Haza megmentésének égető gondolata, mint elromlott áram, kikapcsolódott szülővárosom polgárainak jól rendezett lelkéből, s szegény Aladár hiába szívta a fogát: egy rongy antibarbarust sem bírt felszippantani. (...) Hanem, elszégyelltem magamat Debrecen nevében. Valami szilaj kedv vágtat át bennem: föl kellene rázni ezt a tunya és rideg várost. Nem szeretem a szónoklatokat, de most talán egyetlen kész fegyverünk, amellyel mint a nagyhangú viharágyúkkal, olykor-olykor szét is lehet szaggatni kisebbfajta felhőket. Ha nagyon sokszor mondunk valamit: elhisszük az igazságát és valóságát; a területi egység, megbonthatatlanság gondolatát addig kell idehaza ordítoznunk, míg valóságra nem válik az elszakadt részeken. Macbeth soha nem lesz király, ha a sorstestvérek énekét és üdvözletét, jóslatát nem hallja. Most az írók a sorstestvérek (...) nekünk kell jósló merész szavakat szólanunk, s a nemzet talán egy új koronát küzd ki szuggesztiója alatt. Fáj, hogy olyan keveset tettem eddig szegény országomért; hiába verseim és regényeim szakadatlan folyama, ha politikai tett nem fűződik nevemhez: nem voltam igazán magyar. Legalább így erezik azok, akik a nemzeti szellemet búvárolták. Szabó Dezső példájából látom, hogy nálunk nem lehet l'art pour l'art művész senki, még Madách, még Ady Endre sem. Az én emberi és írói egyéniségem pedig mindig lázongás volt a szabályszerűségek ellen; s politikai érzékem és készségem eddig null fok alatt állott. Talán most kezd emelkedni; mert egyre forróbb a levegő. - A bizalmat játszanunk kell, ha nincs meg; játékból átélés komolyodik, s a megszokásból természet lesz. Most minden pesszimistát el kellene zárni, mert - mint a jajgató katona a harctéren - megrendíti a többiek bátorsá97 Bodor Aladár ekkor a Magyarság című napilap munkatársa és Szabó Dezső közeli eszmetársa volt.