Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

vesztett; borzasztóan is a begyére vette a dolgot. Pedig zsidó igazgatója nem lehet egy keresztyén ország állami iskolájának. Hát nem igaz? A bevonulás szép és egyszerű volt. Horthy Miklós, ez a pompás fejű, sasszemű, katonás ember, tengerészruhában, gyalog lépkedett el az éljenző tömeg előtt, s vonult be a Nagytemplomba, amelynek ajtajában Baltazár püspök fogadta, mint IV. Károlyt annak idején. Oh, milyen régen volt! Már több, mint egy éve... A harangok gyönyörűen zúgtak; a katonák ezredkürtöse remekül adta a jeleket. A Nagytemplom előtti téren tábori mise. Nők és férfiak vegyes kara oly szépen énekelt, hogy elfelejtettem tanári fizetésem kimondhatatlan nyomorult voltát, s a lelkem, fizetéstelenül is, megcsattogtatta szárnyát ebben az üvegtiszta áprilisi levegőben. Horthy, a díszsátor előtt, remekül állott, mint egy szobor: olyan pompás arcéle van, hogy rögtön bronzba lehetne önteni. A mozgófényképek fölvevőgépe lágyan forgott, előttem gyönyörű magyar ruhás lányok ifjú teste lehelt üde illatot; drága fehér keblek halma-völgye igézett és márványsima vállakon esett hanyatt tántorgó tekintetem... Oh, ez volt mégis legszebb az egészben! Mint a Csokonai Kör tagja, a küldöttségben is részt vettem, és megjelentem a Kormányzó előtt. Sok szónok beszélt. A bírák Demosthenese három ízben megakadt, majd belesült; Horthy kényelmetlenül feszengett, a környezetebeli tisztek markukba mosolyogtak: hogy meg van ijedve ez a civil bagázs! No, de szó ami szó, Horthynak olyan éles, szúró a tekintete, hogy még egy táblabírót is zavarba hoz. Legszebben beszélt a vasúti munkások küldöttje, egy rendes szabású szocialista „elvtárs", aki majdnem ezt mondta: a legelső magyar ember a király, aki most: Horthy Miklós; nagyon meg vagyunk elégedve főméltóságú kormányzónkkal, most ott áll, ahol állnia kelll (Ti. a magyar trón első lépcsőjén. Csak legalább lenne annyi esze és bátorsága Horthynak is, Magyarországnak is, hogy a kormányzóval megtétetik azt a pár lépést fölfelé. De jól állna Szt. István koronája ezen a tengerész-katona fejen! És hozzá színtiszta magyar ember, Kálvinista! Ah, de most jut eszembe: nem lehet, nem lehet... Magyarország regnum Marianum; a kat. főpapság inkább föláldozná még ezt a kis csonka Magyarország-darabot is, ellenségének, vagy a pápaságnak, semhogy egy kálvinista főre tegye a Habsburgok koronáját! Rossz jövőt látok, magyarok! Zűrzavaros jövőt, amely a középkor vallási őrületét és üldözéseit hozza vissza! Vigyázzunk!...) De hó! Hova ragadtál óh felhevülésnek gyors talyigája?

95 Baltazár Dezső, az én barátom, egy 1618-ban nyomatott ódon bibliát nyújtott át a kormányzónak; megjegyezte, hogy máglyán is volt: mert leégett egy része! Oh, milyen ügyes és ravasz ez a Dezső! így hívta föl Horthynak, a kálvinistának, figyelmét a Debrecenben dühöngeni kezdő felekezeti harcokra: vigyázat, már készülnek a máglyák, amelyen bennünket is kész elégetni a római Egyház! Különben, igaza van; katolikus barátaim és ismerőseim első sorban katholikusok, s má95 „És... de hová ragadtál? / Oh felhevülésnek / Gyors talyigája!" (Petőfi Sándor: A helység kalapácsa.)