Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
III. kötet
Magyarországon, erre hitet teszek, senki nem fogadta a kommunizmust valami nagy örömmel. A polgári osztály elszörnyedt, a munkások új reménység hajójára ültek, az urak reszketni és suttogni kezdtek, mi, szellemi munkások, néma megadással vártuk: mit hoz hát ez a vörös jövő? - Marx neve egyszerre kiszorította a Jézusét. A vallástanítást eltörölték az iskolákban. A papoktól megvonták a fizetést, a bírákat és az ügyvédeket szélnek eresztették; a hivatalnokokat lefegyverezték, a szervezett munkásságot fölfegyverezték. Ez már sok egyszerre, gondoltam magamban én is, de szólani nem volt tanácsos, mert rögtön rásütik az emberre az ellenforradalmár nevet. Elkezdenek kommunizálni! Házakat, üzleteket, bankpénzeket. Ez már ostoba fogás; a város, s azt hiszem, az ország is, zúgni kezd. A földbirtokos kis- és nagyparasztság pedig káromkodik, szervezkedik, de a szocialista párt minden lépését éber szemmel kíséri, s kereket köt neki. Itt a baj! - minden jó lélek érzi. A hivatalnokok sápadt serege mit tegyen? Ha élni akar - hallgat és alkalmazkodik. A polgárság fegyvert kért, de a kormánybiztos rég megtagadta; most pedig a szervezett munkásságé minden erő. Gyűl, rohamosan gyűl a lángolni való anyag, csak szikra kell, hogy fellobbanjon. - Hallatlan a terror. Nem jó szólani sem, kémekkel van tele a város. Soha nem láttam még ebben az indolens 12 , nemtörődi Debrecenben, hogy az emberek ennyire figyelnék egymást. Olyan szúrósan, olyan ravaszul, olyan hosszan nézünk farkasszemet, hogy szinte kiállhatatlan. Vad és groteszk hírek jönnek. Az orosz vörös gárda 180 ezer emberrel Galícia határán áll, két hét múlva itt lesznek, s leverik az Entente-ot. A V. H. 13 nőttön-nő. Bajorországban kikiáltották a tanácsköztársaságot. (Csak Münchenben!) A szerb katonák elhányják a fegyvert és éltetik a szovjet kormányt. Párizsban reszketnek Clemenceau-ék. Lenin biztat és bátorít. Osztrákok csatlakoznak stb. stb. Ezek a hírek sok jámbor munkást megvadítanak; hiszen agitátorok szállják meg a városokat fekete csapatokban. Bennünket, tanárokat is terrorizálnak; egy zsidó „elvtárs", a d.-i szocdem. párt titkára, bizonyos Lefkovics dr., 14 hallatlan pimaszsággal veri arcunkba, hogy elernyedt, lélektelen, ostoba, marha csapat vagyunk, akiket érdemes volna kitörölni az élők sorából, de O, O megkegyelmez most az egyszer, de tessék rögtön átváltozni szovjet-egyeddé, azt a marha istenét a burzsoá anyátoknak, mert másképen kő kövön nem marad! Mi ehhez a félistenkedő Coriolanus gőgje a római „ingatag büdös csapat" előtt? 15 Szégyen ránk, hogy csak ketten mertünk ellene szólni: Gulyás István volt tanárom és én. A többi: néma csönd. 16 Ettől fogva látni lehetett, hogy a szovjet köztársaság hanyatt-homlok zuhan lefelé. Elkezdi felfalni a „burzsoát", megeszi az ipart, a kereskedelmet, kitátja száját a földre, a parasztra, megeszi a bankót és a csillagos eget, s mikor már semmi 12 Egykedvű. 13 Vörös Hadsereg. 14 Lefkovits Vilmos (1886-1944): tanár, majd 1911-től a debreceni SZDP titkára, a Tanácsköztársaság alatt Debrecen és Hajdú vm. közoktatási vezetője, a direktórium tagja. 15 „Hadd lássa e csélcsap, büdös csapat, / Hogy nem hizelgek, és tekintse bennem magát." (Shakespeare: Coriolanus. III. felv. 1. szín. Petőfi Sándor fordítása.) 16 A direktórium és a Tanítók Szakszervezete több előadást rendezett a tanárok és a tanítók szocialista átnevelése érdekében.
