Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

(...) Szegény Ady Endre január 27-én meghalt annak a forradalomnak a küszöbén, amelyet olyan finom ösztönnel érzett és énekelt meg előre. Nagyon levert ez a hír. Mintha magamnak is a jobb részem szakadt volna ki vele. Nem voltunk jó barátok, pedig én mindig szerettem; fáj, hogy nem tudtam vele beszélni mostanában; 1913 óta nem láttam. Azt mondják, a végső hónapokban elmezavarral küzdött; szélhűdés is érte. Haj, az ifjúság könnyelműen szerzett betegsége, a vérbaj, aknázta alá ily gyorsan életét. Negyvenéves volt. - Magyarország most érzi, most látja be, hogy milyen nagy költőjét (talán az utolsót) vesztette el benne. A Csokonai Kör gyászünnepén én tartottam emlékbeszédet fölötte.

7 Költeményeit szakadatlan olvasom; és mindig szebbek, és mindig mélyebbek. Isten hozzád, szegény, szomorú Bandim! Talán jó, hogy nem érted meg a szétomlás következő korszakát. Öccsét, Ady Lajost, kinevezték főigazgatónknak az öreg Géresi helyett. Jó, okos fiú, van benne a Bandi közvetetlenségéből és érzékenységéből valami.

8 Azt mondja: Bandi emlegetett a múlt nyáron: „Szegény Gábor, biztosan haragszik rám..." Nem, nem haragszom. 7 „A Csokonai Kör 1919. február 16-án emlékezett meg Adyról. Oláh az Emlékezés Ady Endrére című írását olvasta fel (Asztalos 192. - lásd a II. kötet 54. sz. jegyzetét.) - 1919 januárjában megírta Ady Endre halálára című versét (Oláh 1925), melyet Ady anyjának is elküldött, márciusban pedig a kettejük fiatalkori viaskodását megörökítő Jákob harca az Angyallal című költeményét (Oláh 1929.). Ugyanez év végén a nagyváradi Magyar Szóban (november 9., 16.) Ady költészete címmel jelent meg tanulmánya, melyet aztán KoltoTc és írók című tanulmánykötetébe is felvett. 8 Oláh és Ady Lajos kapcsolatáról sokat elárul Oláh 1935. október 4-én kelt levele, melyet Ady Lajos Budapestre távozása alkalmából írt: „Köszönöm, Lajos, hogy lehajoltál hozzám és jó voltál velem szemben. Elnézted a tanár hibáit az író érdemeiért - ha voltak, és szemet hunytál az író gáttördelésének a tanár helytállásáért, ha ugyan megállta a helyét. Az embert talán nem sikerült megismerned bennem, mert hét fallal öveztem körül elrejtett személyemet. De annyit biztosan meglátott fürkésző szemed, hogy esetlenségem, jámbor nyárspolgárt takar; világban-nemjártasságom bizony naiv tisztaságot sejtet; extravaganciám a rejtekező művész összeütközései a tiranus törvényekkel. Ha ennyit megértettél belőlem, körülbelül jól értékeltél. Nem tagadom: Bátyád, a nagyszerű és még mindig nem sejtett Óriás Magyar, ott állt untalanul közted és közöttem (...) Az Ady név hordozója koronát és töviskoronát hord a homlokán. Ott van a Tiéden is. Horthy kormányzó urunk a minap a »Nagy Magyarok«-ról beszélt; ő az optimistákat értette rajtuk; én a pesszimistákat is értem. Ady Endrét is. Nagy Magyarnak lenni ilyen pici országban, mint a mienk: szinte mesebeli sors. A Bátyád mesebeli magyar sorsának, valahogy, Te is a hordozója vagy. (...) az Ady-ak tovább élnek, mérhetetlenül tovább, mint - mondjuk - a Hómanok. Nem, mintha a Hómanok nem volnának ilyen derék és szerencsés emberek; csak hát - az Adyak: Adyak." (PIM)