Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

31-re virradó éjszakán megszületik a régen várt Forradalom. Debrecenben nov. 1jén, halottak napján, temetjük az elsöpört hullámokat, s ekkor délelőtt, ködös-esős őszi napon tépik le a katonák sapkájukról a rózsát, amelyen a király nevének kezdőbetűje hirdette, hogy eddig egy buta Cézár rabszolgái voltunk. Oh, micsoda érzések rohannak át a lelkemen! Amit eddig csak összeszorított foggal sziszeghettünk, kémek és aljas szolgalelkek hóhéroló sorfala közt, most tele tüdővel kiálthatjuk, üvölthetjük: vége Ausztria rabszolgatartó hatalmának, éljen a független Magyarország! November első hetében menekül Habsburg Károly Bécsbe, mert a magyar föld kiokádta magából. (Még október 23-án itt járt feleségestől Debrecenben, hajlongó nyomorult magyarjai közt, de már itt reszketett a felséges asszony, a felséges úr pedig nagyon sápadt volt! Mintha vesztüket éreznék: éppen abba a ref. Nagytemplomba vonulnak be, ahol hatvankilenc évvel ezelőtt Kossuth detronizálta az alávaló Habsburgokat. Egy hét múlva az ő fejükről is legördül a magyar korona!) A forradalom átviharzik Ausztrián, becsap a nagy Németországba, s az utolsó Cézárnak, Hohenzollern Vilmosnak alig van ideje megugrani Berlinből Németalföldre. Egy pár hét alatt 278 fejedelemség rogyik össze az öntudatára ébredt Nép szörnyű csapása alatt. Le jour de gloire est arrivé! A Marseillaise vörös dallama kíséri komor zenéül a nagy összeomlást. Magyarországon a forradalom igazán felséges, váratlan volt. Máról holnapra dőlt össze a Múlt s állott talpra a Jövő. A szocialistáké a fő érdem, hogy ilyen kevés áldozat árán tettük meg a sorsdöntő lépést. A szervezett munkásság magatartása, rendhez ragaszkodása: impozáns. Csak a rabságukat hirtelen lerázott katonák és a vad csőcselék nem bír szenvedélyével: lövöldöz, leissza magát és rabol, néhol gyilkol is. De három hét alatt rendet teremt az új kormány országszerte, pedig délen és keleten az oláhok, szerbek, horvátok, északon és nyugaton az ukránok, lengyelek, tótok, csehek és osztrákok fújják ránk az évezredes fajgyűlölet tüzét, s a győzelmes antant hadai megszállják az ország déli részét, csaknem Szegedig és Aradig s Temesvárig. A nagy riadást, nagy föllélegzést nyomon követi a kétségbeesésig hanyatló csüggedés, a románok elszakítják tőlünk Erdélyt, az ukránok az északkeleti megyéket, a csehek az egész északi felföldet, a szerbek a Bánátságot és a Dunántúl egy részét. Magyarország elveszett! Nincs Isten, aki megtartson bennünket a szláv özönvíz árjában. A legnemesebb lelket is elfogja a reménytelenség: nincs egy barátunk, s mindenki ellenségünk! A franciák elé fegyverszünetért menő magyar minisztereket, magát Károlyi Mihályt, az új Kossuthot is hallatlan pimaszsággal fogadja egy rongy francia tábornok: Franchet d'Esperay.

116 Az ország konzervatív része megrémül és kárörvendve mondogatja: óh, hát ennyit ér Károlyi? A radikálisok viszont fenyegetőzve kiabálják: íme, hova juttatott bennünket a Tisza-uralom! Az biztos, hogy nemzeti hitelünk null fok alá szállott Európa nagy nemzetei előtt, ha engedjük magunkat, ezek az alávaló rablóbandák: románok, szerbek és csehek a párnát is kihúzzák a fejünk alól. Az első forradalmi hadügymi116 Tábornagy, a balkáni antantcsapatok főparancsnoka.