Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

éreztem itt magamat. Elmaradtam. Valakitől azt hallottam ekkortájt, hogy Sz. Ellának viszonya volt a bátyjával és az apjával. Őrület! Ez már igazán őrület! Egy kicsit félek az aranymoha hajú lánytól. Kerülöm. Október 15-én feddő és panaszló levelet kapok Ellától: „Ma délelőtt hátat fordított nekem az utcán. Jó barátságban váltunk el; mi történt azóta? Nagyon kérem, magyarázza meg, miért zúzta össze a szívemet?" Megsajnáltam szegényt. Féltem is tőle. Azért újra szóltam hozzá. Pedig a nagybátyja, akinél lakott most, az árvalányhajas cilinderben és sarkantyús cipőben járó bolondos zsidó, Turai Farkas, nem jó szemmel nézte Ellának velem való barátságát. Úgy látszik, az öreg jobban ismerte Ellát, mint én, s valami cifra dologtól féltette. - Én még akkor nem értettem az ügyet. Később azután megértette velem Farkas bácsi. November l-jén új, rózsaszín levelet kapok Ellától: „Szeretem Magát, Gábor! Szeretem, mert rossz, szeretem, mert kegyetlen, szeretem, mert drága, szeretem, mert jó, szeretem, mert nem szeret. Szeretem, mert az ajka puha és piros, szeretem, mert a foga fehér, szeretem, mert a bajusza szőke. - Néha szeretném megcsókolni a kezét, vagy, mint egy rózsát átnyújtani Magának a boldogságot. - Néha olyan vadul, kétségbeesetten szeretem, mintha már halántékomon érezném a pisztoly hideg csövét. Nem tudnám elviselni a becstelenséget. Istenem, még azt is!? Egy szegény, eltaposott, bolond, kis kártékony féreg." Ilyen levelet nekem még nem írt nő soha. Rendkívül ellentétes érzések csatáztak bennem: szánalom, szerelem, félelem. Mit csináljak én ezzel a lánnyal? - Míg ezen töprengek, Ella új levéllel tisztel meg, melyben visszavonja az előbbi levél szép mondásait. „Azt a nyafogást a meghalásról ne vegye komolyan. Szeretek élni és tudok élni. Hogy miért írok mégis olyan gyászfátyolos, szomorú dolgokat? Mert ezek mögött bizonyos szépség csillan meg. Szeretek írni és tudok írni." Ah, ez a lány nem is olyan bolond. Ugratni akar. Én vagyok a naplója, s rajtam végzi stílusgyakorlatait. De az érdekes, hogy a szomorúságban sejti a szépséget. Wilde is azt mondja: a szépség lelke a szomorúság. Pedig szegény Ella szerelmes volt belém. Az a lány árulta el, akinél egy időben lakott. „Maga kitűnően tud bánni a nőkkel - mondta ez a fekete hajú -, Ella úgy magába van bolondulva, hogy az rettenetes. Szörnyű féltékeny énrám is. Fél, hogy valaki elszereti magát előle." Itt van: megint Don Jüannak tartanak! Isten látja lelkemet, soha nem voltam, nem lehettem az. Csak a hangomban volt valami, ami tetszett a nőknek. Ella is sokszor elszólta magát: „Szépen tud beszélni." No, meg a termetem. De hiszen termet van ezerannyi, szebb. (...) Visszahajolását azzal magyarázza, hogy mikor érezte, hogy én ellenszenvesnek találom: erősebben kezdett vonzódni hozzám. Ez a szerelem logikája. November közepén idézést kapok a rendőrségtől. Halvány sejtelmem sincs, micsoda ügyben. A nevem után ez áll: „gyanúsított". Tehát gyanúsítva vagyok. Soha nem voltam még életemben rendőrségen, most vagyok először; nem csoda, ha elfogódva léptem a sötét helyiségbe. A rendőrkapitány kezembe nyom egy ív