Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

kőzni, hogy többet nem iszunk, ha megszomjazunk! De Sanyi nagyon komolyan vette fogadalmát. Nem is forgott soha lányok közt; esetlennek találta volna magát a nők táborában. S aztán pedig elkeseredett azon, hogy nem olyan szép fiú, mint egyik-másik pajtása, hogy lehetne hát reménye viszontszerelemre? Azt gondolta a bolond, hogy a szerelem csak az Adonisz-arcokat nézi. Szóval, barátai előtt nyíltan kimondta, hogy gyűlöli az asszonyi nemet! (...) Nem is akarok megházasodni! Minek? Hogy a családi élet nyűgei leláncoljanak, és ne szállhassak szabadon, arra, amerre akarok? Én a magam ura akarok lenni. Független, szabad. Akik megházasodnak, azért vesznek magok mellé egy-egy asszonyt, hogy legyen kire támaszkodniuk az élet harcában. No hát, én megmutatom, hogy magam is megküzdöm az élet csatáját! Nem támaszkodom nálamnál gyöngébbre. Férfi akarok lenni, olyan férfi, mint amilyenről Horatius mondja, hogyha az ég és a föld összeszakad is, még akkor is rendületlenül, félelmetlenül fogadja elmúlását!

11 Barátai persze nevették, jóízűen. Megállj csak, Sándor! nőjön be a fejed lágya, ízleld meg csak az asszonyt, majd másképpen beszélsz te! Csúfolták is véle úton, útfélen. Hanem Sándor nem sokat adott rá. Ezt vallotta 16 esztendős korában, s nem engedett belőle 20 esztendős fővel sem. Benőtt a feje lágya, de asszonyt nem ízlelt és nem is beszélt másképpen. Hanem a vér megbosszulja magát rajta! Meg, rettenetesen. Az a visszafojtott nagy tűz, mely éveken át lappangott belsejében, a vérnek zabolátlan hatalma egyszerre csak reátámadt, olthatatlan lobogással. Szegény Sándor, érezte, hogy nagy kísértéssel kell megküzdenie: a természeti ösztön erejével. De felvette véle a harcot. Benne volt a vad, szilaj Tasnádi-vér, mely most önmagát akarta meggyőzni! De megsínylette szegény fiú! A lelket, testet elégető gyötrelem leverte lábáról. Beteg lett. Nem tudták, mi baja? Csak hervadt szegény Sanyi, hervadozott. S még mogorvább, még zárkózottabb lett. A leány arcokat kerülte, futott előlök, mint a megriadt szarvas a vadász fegyvere elől; pedig a sóvárgás úgy csalta, úgy vonzotta visszafelé! Nem, ő nem engedett! Kerülte az embereket, gyűlölte a világot, különösen a teremtés koronáját, az asszonyi nemet. S ha édesanyja és leánytestvérei nem lettek volna, tán megátkozott volna minden asszonyi állatot! Hanem mondott szavából nem engedett! Közben pedig elfutott a nyolc év. Eljött a megérés ideje. Sándor átugrotta az érettségi nagy akadályát és nem bukott el. Kimondták rá, hogy jól megérett. Nem éppen jelesen, de jól. Bánta is Sanyi, akármit írnak bizonyítványába, csak eresszék szabad szárnyára! Megunta halálból azt a nyolcévi robot életet. Belefásult testestől, lelkestől. Egyedüli vigasztalója a költészet. Ennek iszik forrásából és felüdül, megtisztul. Költői tehetsége is növekedett a szálló idővel. Babérokat szerzett pengő forintok képében. - Óh, ezek az első, dicsőség beragyogta sikerek! Van-e ezekhez hasonló mozzanat, egy ideális, ábrándozó, magasra törő ifjú életében? Tanárai is becsülték költői adományát, s neve az ifjúság közt szájról szájra szállt. 11 „Rettenthetetlen, hogyha Föld és Ég / összerogy is, s a romok lesújtják." (Horatius: Augustus Ceasarhoz. Az Énekek harmadik könyve. In: Borzsák István és Devecseri Gábor szerk. Horatius összes versei. Bp., 1961.)