Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

1911 Január Ez a hónap: szomorúság. Karácsonytól újévig az őrület környékezett. Idegeim rettenetes megbomlása nagyon közel sodort a Széchenyi végzetéhez. Sokszor, minden ok nélkül, elborította fejemet a vér, na - még egy pillanat, gondoltam magamban, s azután: éjszaka. Ilyenkor rohantam ki a szabad levegőre, mintha magamtól akartam volna menekülni. De szörnyű magam csak futott velem. Borzalmas percek. - Máskor, ha véletlen ez a szó öltött szemembe könyvben v. újságban: „őrület" - egyszerre felfordult újra velem a józanság, s ismétlődött az előbbi jelenet. Gonoszul két személyre szakadtam, s az egyik mindig figyelte: mit tesz a másik? mikor bomlik meg egészen? - Iszonyatos mulatság. Isten őrizze meg tőle halálos ellenségemet is, ha van. S az ok? Istenem, ki tudná azt bizonyosan. De hogy döntő a nemi baj: az holt bizonyos. Mintha régi vérbaj mérgesült volna bele egész testembe. Azt hiszem: szívbajom, tüdőbajom mind ennek a következménye. S ebből támadt rettenetes idegbajom is. - Orvoshoz nem merek menni, annyira gyáva lettem. Oh, ezek nagyon szomorú napok voltak! Annál szomorúbbak, mert családommal, ismerőseimmel szemben játszanom kellett a rendes Oláh Gábort. (...) Szegény magyarok c. regényem zsibong a fejemben és nem tudom írni! Láz betegít, ha egy félórát ülök az asztalnál. Már mindennek vége volna? Viola elbukott c. kötetemet rendeztem sajtó alá. A Franklin nem vállalta kiadását, hát magam pénzén nyomatom. Rá akartam írni: Utolsó verseskönyv. Nem is hiszem, hogy adjak ki még újabbat valaha. Ennyi az élet? Furcsa. Hiszen ez semmi.