Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

fútta. De lassanként hozzászokott. Csak az orrával volt sok baja. Mindig szivárgott. Azonban ez az inasi testedzés csak hajnali háromtól reggeli fél nyolcig tartott. Fél nyolckor bevágott Sanyi egy jó darab kenyeret, hóna alá csapta a könyvet, sebes léptekkel ment az iskolába. Oh, be szívesen ment, be örömest ment! Bezzeg, nem bottal kellett verni, mint sok mai nyif-nyáf lurkót. Tanult, falta a tudományt, könyvekből és tanítói szájából. S már negyedik elemista korában valami képtelen dologra vetemedett. Elkezdett verselni a betyár. Haj, könnyű volt neki! Petőfit már akkor háromszor átolvasta - ez volt a bibliája. Azok a faragott versek, amikről ő szent meggyőződéssel hitte, hogy legszebbek, ha nem a világon is, de az öreg kollégiumban, azok a versek a Petőfi dalainak a másolatai voltak, reszkető, bizonytalan vonásokban másolva. Es a gyerek szörnyű gyönyörűségét találta ebben a nótafaragcsálásban! Fútta fúzfasípját félrecsapott süveggel, csak a maga szent gyönyörűségéért. Tanítói azt mondták az édesanyjának: adja gimnáziumba a fiút, mert van esze. A jó Tasnádiné hajlott az okos szóra, beadta Sanyit a nagy Kollégiumba, bár az apjuk görbe szemmel nézte a nem tiszta dolgot - s csak annyit látott jónak mondani: - Jó, jó, de én urat nem akarok nevelni! Aki az enyémet eszi, az nekem dolgozzék! Vagy... Hiszen dolgozott is neki Sanyi azután is vagy négy esztendeig. De azért könyvre, beíratásra, egy szál ruhára mindig csak a jó, az áldott édesanya bugyellárisa nyílt meg. Ki is tanult Sándor, anélkül, hogy nyolc esztendő alatt csak egy fél fityinget kapott volna haragos apjától iskolai célra. Nem, ilyenre nem áldozott a büszke ember! Hanem, mikor a második gimnáziumot elvégezte Sanyi, furcsa dolog történt. Ugyanis, a fiú bizonyítványa nem volt éppen színjeles, sőt egy „príma" is dísztelenkedett a jobb kalkulusok közt; Tasnádi uram méregbe jött, hogy ni lám! elverselgette a kölyök az időt, s aztán tanulni meg semmit nem tanult. Aló inasnak! a teremtésit az urának! Semmi uraskodásl Itt nem urakat nevelnek! (De ezeket az uras szavakat úgy hangsúlyozta Mihály gazda, hogy szegények nyöszörögtek belé.) Tehát inasnak kell menni Sanyinak. Elvégeztetett. Siralmas nagy vakációja volt a gyereknek, nagyon siralmas! Bújában a kocsiszín oldalát telefirkálta búcsúzó versekkel: „Nem veszem hasznát tudományomnak, A sors - inasnak szánt!" Két kis sorban annyi bánat - én Istenem, hogy fér meg! Mi mosolygunk rajta, hanem bizony szegény Sanyi olyan érzéssel firkantotta ezt oda, mint akár Petőfi a maga „Távolból" c. költeményét. Beadták inasnak. Pictor-inasnak. Mivel ügyes keze volt a fiúnak, s szépen tudott rajzolni, úgy okoskodott szegény jó anyja: legalább olyan pályára adjuk, amihez van hajlama. Festegetni szeret, hát adjuk szobafestőnek és mázolónak. És Sanyi hordta a festékesbögréket, vedreket, lajtorjákat, meszelőket, ecseteket. Mosta a falat szappanos vízzel, hogy csak úgy csurgott a nyaka közé. Csúnya egy mester-