Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

a fejem fáj iszonyatos hasgatódzással; talán a dicsőségnek tüzes koronája égeti, mint szegény jó Dózsa Györgyét. Rongy a testem; csak a lelkem még most is acél. Siheder diák korunkban megesküdtünk Madai Gyulával, hogy harmincesztendős korunkra vagy lesz nevünk, vagy elveszünk az irodalomra nézve. S érdekes, engem ez a fogadalom untalan sarkallt, sőt sarkall ma is; az tartja bennem a reménységet: még két egész esztendőm hátra volna, azalatt fölléphetek a felső magyar fokra is tán. Csak most segíts, segedelemnek Istene! (...) * A Keletiek nyugaton hatása meglepett. Mindenfelől brávó és taps. A Budapesti Hírlap fakó nevemet teszi címmel egy cikke fölé, a Magyar Hírlap szegény jó krónikása talán sírt is, mikor tárcáját megírta rólam; neki már „fogalom" vagyok. Hm. Herczeg Ferenc, a zárkózó nagy sváb meghajtja zászlóját az „erős koponyájú, forró érzésű és szárnyas fantáziájú" Oláh Gábor előtt.

209 Egy úr új lapjának a Tóth Sámson című legnagyobb sikerű költői elbeszélésemet. A kéziratot megküldtem régi iskolatársamnak, Juhász Gyulának. Levelemre azonnal válaszolt és felkért, lépjek be csoportjukba, a holnaposokhoz. írta, hogy köztük van Ady és Babits is. Nem álltam közéjük, pedig nagyon szerettem mindhármukat. De akkor is az volt az elvem, ami most: hogy » csoportban száll a varjú, a sas csak egyedül, lármát kedvel a bárgyú, a bölcs magában ül«. Nem mondom, hogy sas voltam, de bárgyú sem akartam lenni..." (Ünnep, 1937. jan. 22. ) A holnaposokhoz való viszonya mégsem lényegtelen epizód, Oláh ugyanis ekkortól származtatja egyedül maradását: „Nem léptem be a Holnap gárdájába (...) sőt egy kissé hetyke levelem miatt, amely Rákosi Jenő lapjában jelent meg [Budapesti Hírlap, 1908. december 23.], magamra bőszítettem Juhászék irodalmi társaságát. Az Ady csatlósai (!) nagyon megkergettek azért, hogy vissza mertem utasítani a Holnap tagságát. De hiszen nekünk, debrecenieknek, megvolt a magunk Bokréta társasága 1902 óta. Az első költői kvintett. Lassanként Juhász Gyula is elhallgatott. Talán ellenséget vagy ellenfelet látott bennem." (Durkó 1954, 224.) Lásd a 223. sz. jegyezetet. 209 Útleírásnál „sokkal több van e füzetben: egy rendkívüli egyéniség, egy érzésben és gondolatban csodálatos szív és agy, egy mindig érdekes író-művész van benne: Oláh Gábor. (...) Oláh Gábor magát adja az egész könyvben." Könyvének vannak hibái (érzéshullámainak higgadni kell, nyelvének tisztulni, az előadás keresettségét megszüntetni), de „így is a rendkívüli egyéniség, a nagy író-művész hatását teszi ránk. (...) neve csakhamar országszerte vissza fog hangzani..." (Kardos Albert: Oláh Gábor. Budapesti Hírlap, 1908. november 15. 274. sz.) - „...ha Rákosi Jenő, Gyulai Pál, vagy Beöthy Zsolt volnék, most ujjongva fedezném fel az én poétámat". Vannak páran művészek, akik „mohó, vad, szomjas akarással röpítik Nyugatnak lelkük ballonját, hogy e kiszabott, előreszökő, fölfelé vezető irányba kormányozhassák ezt a veszteglő kis magyar életet. Nyugat, nyugat felé!" (Pakots József: Nyugat felé. Magyar Hírlap, 1908. nov. 20. 1-2.) - „Párizs klasszikus valpurgisz-éjszakájában lángolni, világítani és zengeni kezd az író szíve. Debrecenbe hazatérve, sok erővel, fölötte ötletesen és megkapó őszinteséggel írta meg úti naplóját. A naplóban persze nem Párizst, hanem Oláh Gábort kapja az olvasó, ez az író azonban, aki egyik tipikus képviselője a legifjabb Magyarországnak, annyira értékes ismeretszámba mehet, hogy érdemes a kedvéért elolvasni a füzetét." (H[erczeg] F[erenc]: Keletiek nyugaton. Új Idők, 1908. II. 538.)