Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

aki atyafiságosan szövetkezve, Debrecenből ront ki - immár harmadszor - sok verssel. Nem tehetek róla, de alig tud valamelyik igazán érdekelni. És azt hiszem, inkább bennük van a hiba, mint bennem. Ezek az erős, egészséges poéták még nem érzik, hogy a versben nem szabad mindent vaktában leírni, s nem gondolják meg, hogy a poézisben van újság és ezt az újságot rövidesen elnyövik az olvasók meg a költők. Azután az új kor költőinek új szépségekről kell gondoskodniok. Tout passe.

195 Egykor például a bokréta szó is ízléses volt. Ma lapos ízléstelenség. Lelki differenciálódottságot követelek minden poétától, s legalább azt várom, hogy egy-egy idegbillentyűmet megmozgassák. Ez a finomodás itt legfeljebb Gulyás Józsefben kezdődött meg, de még nem teljes, s legfeljebb várakozást kelthet. A többiek vagy hanyatlottak, vagy nem fejlődtek, ami végre ugyanegyet jelent. Oláh Gábor is csak zivataros magyar nyelvével kap meg itt-ott (Öt fekete ujj). Különben ő is, mint a 48-as év költészetének hű követője, hasonlatokkal és metaforákkal borsozza el a nyelvét. Ma pedig a legjobb metaforákat is legfeljebb, ha megbocsátjuk. Vágjuk a falhoz, uraim, ezeket az ósdi hatáseszközöket és próbáljunk költészetet csinálni, ha tudunk!" Minden szavát aláírom, a metaforák kárhoztatását kivéve. A bíráló észre sem veszi, hogy ő prózában is hasonlatokkal, metaforákkal beszél.

196 Nem értem a Hét nagyeszű kritikusát mégsem. Tényeket követel a költészettől, vagy mit? Hogy úgy fáj neki az én 48-as metaforakészségem! Mindenki olyan formában ír, amilyenben tud. A szép mindig szép, ha virágos kalapban jár is. A tények szépségéhez azonban fér egy-két szó. Ha én azt mondom: fáj a fogam, ez tény, ha fáj, és mégsem szép, pedig megrezegteti nem egy két idegbillentyűmet! Ez csak Gradgrind Tamás úrnak, a Dickens rettentő tényemberének volna ínyére.

197 A fantáziának bizony színes a palástja, tele van aranyhímzéssel, meanderdíszítéssel,

198 virágszeretettel, az csillog, az ragyog a metaforák ködében is; ez ellen hasztalan rugódozni, monsieur Woche! És még egy: a Hét kritikusának fáj a mi egészséges voltunk! Ebben már van valami: beteg ember dühödt irigységgel bámul a robusztus erőemberekre, akinek azért lehet olyan sensitiv idegrendszerünk, mint a leghisztérikusabb Lipótmezei - akarom mondani Lipótvárosi gavallérnak. A költőt nem a kritikusa teszi költővé, hanem maga. Már pedig én költővé tettem magamat, mert más nem is tudtam volna leírni. Minden mulandó. A kritikát nem találtam meg sem a Hét 1908., sem az 1909. évfolyamában. A Nehéz idők című Dickens-regényre és hősére utal Oláh. Szögletesen kígyózó vonalú (görög) díszítőelem.