Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

nem verte volna ki házából, ha néhanapján hazavetődik, de ő nem háborította azzal se szülőit. Innen kezdődik ennek a háznak a gyásza. A nyolc, illetőleg a hét Tasnádi gyerek közül különösen akarok szólani három fiúról: Istvánról, az elsőszülöttről, Sándorról és Józsefről. De beletörődik ebbe a történetbe Miska is, a harmadik fiú, azután Julcsa, a harmadik lány, de nekik kisebb szerep jut. Mari, a második lány, egy tanyai gazdálkodó embernek lett felesége; kiszakadt a városból, tanyai asszony lett belőle. Gyermekeivel néha-néha hazarándul az apai házba. Mikor Pista, az elsőszülött fiú, kijárta a hat elemit, azt kérdezte tőle az apja: - Na Pista, mi akarsz lenni? Pista még gyerekkorában látott egy szép szűrös embert. Megtetszett neki a szűr. Olyat szeretne ő csinálni. Jó. Hát legyen szűrszabó. (...) Beadták inasnak egy mesterhez. Kitanult nagy keservesen, felszabadult, segéddé ütötték. Csakhogy mire a maga kezére lehetett volna már dolgoznia, úgy találta Pista, hogy még sem valami gyönyörű mesterség ez a szűrszabó mesterség! Unalmas napról napra az asztal mellett görbedni, a tűt forgatni, a cérnát vezetni; romlik az ember szeme, dereka, ujja hegyét a tű rongyosra szurkálja. Meg aztán nem is valami jövedelmező mesterség! Sokan vannak, egymás szájából veszik ki a kenyeret. Ej, eb ura fakó! míg fiatal az ember, ne tegye kórbeteggé magát, hanem lásson neki a dalidónak amúgy istenigazában! És úgy tett, amiként beszéle. Ami kis pénzt hat napon keresett: hetediken lényegesen nyakára hágott. Húszesztendős legény volt. Virágjában volt. Dalárdába állott. Fújta a discantot

3 jó bor locsolta torokkal. Mennyivel szebb a „Tihanyi echo"-^ énekelni, mint örökösen az ég felé nyújtogatni azt a rongyos, cérnához kötött tűt, mintha az ember unos-untalan azt hajtogatná az egyszeri szabóval: „Mennybe megyek. Mennybe megyek!" Szóval István öcsénk élte víg napjait! Fillérei lassan elfogyatkozának. Hallott erről egyet-mást fél füllel az apjok, az anyjok. Azt gondolták: jó dolga lehet a fiúnak, hogy olyan betyárosan éli világát. Hiszen kölyökkorában hunnyász fattyú volt. Hadd tombolja ki magát. Majd megjön két esztendő múlva az esze. Bár az öreg Tasnádinak sehogy sem tetszett ez a dáridózás. Jó orra volt. Érzett valamit. Huszonkét esztendős korában, második korosztályból, bevették Istvánt katonának. Mégpedig huszárnak. Szabólegényből huszár! Tű után makrancos paripa! Egy kicsit furcsa ugyan, de sebaj! Hadd tanuljon az ember! Hadd törje azt a rossz testét! - Nahát huszárkodott. Rövid két esztendeig. Mert a honvédeknél szolgált. Lovakkal nem sok baja volt, inkább rongyos nadrágokat toldozgatott. Mikor lecsepegett a 730 kis nap, kibocsátották Tasnádi Istvánt, hétnapi késedelemmel, azt az 3 A legfelsőbb szólam. 4 Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz.