Krankovics Ilona szerk.: Numizmatika és a társtudományok II. (Debrecen, 1996)

Buza János: A magyar denár kivitele Észak-Itáliába a XVI. század közepén

Témánk szempontjából azért különösen becses Schaerhauff munkája, mert néhány batzen- és krajcár veretet követően az új magyar dénárok váltásával zárja a pénzértékviszonyokat bemutató táblázatait. Más véretekhez hasonlóan a magyar dénárt nyereséggel és veszteséggel egyaránt lehetett váltani Velencében, nyilván annak függvényében, hogy mennyiért, pontosabban hány krajcárért lehetett szert tenni rá. Schaerhauff táblázatainak behatóbb elemzése még időt igényel, annyit azonban már most is leszögezhetünk, hogy Görtz nem végállomása, hanem egyik megállója volt csupán annak a délnyugati útnak, amelyben a magyar dénár eljutott Eszak-Itáliába. Bármennyire megbízható is egy forrás, lehet vele szemben kétségeket támasztani. Felvethető ugyanis az, vajon nem egyszeri, egyedi előfordulásról tudósított? A Welser-család szerényebb vagyonú, nürnbergi ágának üzleti könyvei nyomán ezt az aggályt is elvethetjük. Nürnbergből 1563 decemberében abból a célból indítottak útnak magyar dénárokat Milánóba, hogy megtudják, nyereséges vagy veszteséges lesz-e a kivitelük? (19) A kitűnő üzleti kapcsolatokkal, nagy vagyonnal és még nagyobb kereskedelmi gyakorlattal rendelkező Welserek nem akartak kockáztatni. Figyelembe vették a magyar dénár magyarországi és bécsi árfolyamát, a szállítási és az olvasztási költséget, s mindezek nyomán veszteségesnek ítélték meg az üzletet. Nézetük szerint, ha 100 magyar dénárt 75 krajcárért szereztek volna be, akkor is közel 6 % lett volna a veszteségük, 106 1/2, illetve 107 dénárt számítva 75 krajcárra már elkerülhették volna a ráfizetést, de nyereségre még így sem tettek volna szert. Igencsak valószínű tehát, hogy a nürnbergi Welserek nem a magyar dénár észak-itáliai exportjából gyarapították vagyonukat. (20) A tény azonban, hogy foglalkoztatta őket ez az üzlet, egyértelműen jelzi azt, hogy a magyar dénár velencei felbukkanása nem volt egyszeri és egyedi jelenség. Ha a magyar dénár észak-itáliai kivitelét lengyelországi kiáramoltatásával kívánjuk egybevetni, akkor feltételezhetjük azt, hogy a Pó medencéjében és az Adria nyugati partján a dénárnak kevésbé lehetett kettős funkciója, azaz nem annyira fizetési eszközül, hanem inkább a pénzverés nyersanyagául szolgált. Útja már csak földrajzi okokból eredően is inkább vezethetett Velencébe mint Milánóba. A tradicionális külkereskedelmi kapcsolatok, amelyek Velence és Magyarország között léteztek, (21 ) megkönnyítették a nagy tömegben előállított magyar dénárok kivitelét. Közgazdász nyelven forgalmazva megkockáztatható az, hogy a hazai kereskedők és a határmenti lakosság részéről túlkínálata volt a dénárnak, nem azért mert szabadulni akartak pénztől, hanem azért, mert számos áru - főként iparcikk - csak nyugat felől volt beszerezhető. (22) Feltehető, hogy sem a hazai "áros emberek", sem a nyugati országrész lakossága nem kalkulált a Welserekhez hasonló gondossággal, számukra a kívánt termékek beszerzése lehetett az elsődleges.