M. Nepper Ibolya: Hajdú-Bihar megye 10-11. századi sírleletei 1. rész (Budapest-Debrecen, 2002)

Lóki József: A megye természeti földrajza

vizes-mocsaras területek jól beilleszkedtek a paraszti termelő tevékenységbe, annak sokrétű hasznával éltek. Ez az állapot a 18. század végéig, a 19. század elejéig tartott (FRISNYÁK 1996). A megnövekedett népességszám és a termelés szerkezetének átalakulása, a szántóföldi müvelés dominanciája tette szükségessé a folyószabályozási és lecsapolási munkálatokat. A folyók szabályozásával, gátak építésével, belvízlevezető csatornák építésével a természeti táj teljesen átalakult. Az állandóan és időszakosan elöntött területek helyét szántók, rétek és legelők foglalták el. Ennek köszönhetően az ártéri területek kezdtek betelepülni. A települések először a magasabb térszíneket foglalták el, majd a lakosság számának növekedésével a magas, sőt több helyen az alacsony ártéri területekre is kiterjedtek. 2. A FELSZÍN MAI KÉPE A 19. században kezdődő és a 20. század első felére áthúzódó folyószabályozási és ármentesítési munkálatok a táj jelentős átváltozását eredményezték. A megyében a felszín legszembetűnőbb átalakulása az egykori állandóan és időszakosan vízzel borított területeket érintette. A Hortobágy, amely a megye nyugati felén hosszan nyúlik el észak-déli irányban, az Alföldnek felszínalaktani szempontból a legegyhangúbb területe. A déli irányban enyhén lejtő felszín legnagyobb részének tszf.-i magassága 88-92 m. Ebből a szintből csak a Tisza menti buckavonulatok, a folyóhátak és a kunhalmok emelkednek ki. A kunhalmok közül a Nagyivántól Ny-ra lévő Bürök-halom a legmagasabb (105 m). A Tisza menti buckák a Sajó-Hernád hordalékkúpján alakultak ki. A buckák felszínét a pleisztocén végén löszös üledék borította be. A hordalékkúp déli felének sülylyedése után a holocén folyamán a Tisza jelentősen átalakította a felszínt, a futóhomokbuckák jelentős részét letarolta. Buckás területek ezen a vidéken a megyében csak Polgár környékén fordulnak elő. A Hortobágy területét bekalandozó Tisza elhagyott medreket, morotvákat hagyott hátra, amelyek többsége az áradások során homokos, iszapos, agyagos üledékkel feltöltődött. Közülük legépebb állapotban a terület K-i szélén kanyargó Kadarcs van, amelynek partjait 100-300 m széles, 1-2 m magas lapos folyóhátak kísérik. Ilyen lapos hátak a Hortobágyon máshol is előfordulnak. Ezek is jelzik az egykori vízfolyások irányát. A Hortobágy folyó szintén elhagyott Tisza-mederben folyik. A Hortobágy felszínét borító iszapos, agyagos üledéken a holocén folyamán szikesek alakultak ki. Az ilyen területeken a laposokból kiemelkedő, esetleg néhány dm magas, szikes padkák, hátak hívják fel a figyelmet a táj mikroformáira. A Berettyó-Körös-vidék a pleisztocénban és a holocénban a Tiszántúl nagy víz- és üledékgyűjtője, erózióbázisa volt (SÜMEG H Y 1944). A felszín képe a folyószabályozásokig nem sokat változott. Nyílt víztükrök, mocsarak, lápok és vizenyős rétek uralták a táj képét. A mocsaras felszínből csak a legmagasabb részek álltak ki, amelyet az ott élő nép laponyagnak, porongnak nevezett. Ezek a kiemelkedések tulajdonképpen a folyóhátak maradványai. A terület települései és a kunhalmok ezeken a magaslatokon vannak. A területen az elhagyott medrek, morotvák zűrzavaros labirintusa (9. kép) alakult ki. A vízfolyások mellett képződött hátaknak nagy szerepe volt a bizonytalan lefolyású területek kialakításában. Az ármentesítések után a Berettyó-Körös-vidék éppen olyan tökéletes síkság, mint a Hortobágy, területén csak kis magasságkülönbségek vannak. A megye közepén észak—déli irányban, közel 70 km hosszúságban húzódik a löszös üledékkel borított Hajdúság. Nyugati szélén 20-30 m magas, helyenként lépcsős peremmel emelkedik a Hortobágy síkja fölé. Dél felé enyhe lejtéssel ereszkedik a Berettyó-Körös-vidék irányába. A keleti határát elsősorban az üledék változása jelzi. Vannak olyan szakaszok, ahol éles a határ a lösz és a futóhomok között, máshol a löszfrakció arányának fokozatos csökkenése figyelhető meg az üledékben. A táj középső részének magassága meghaladja a 130 m-t. Legmagasabb pontja (165 m) Józsa határában található. A Hajdúság alacsonyabb részéből kiemelkedő területet Hajdúhátnak nevezzük. A Hajdúság felszíne is síkság. Az egyhangúnak tűnő sík felszínen csak a magasabb Hajdúhátról induló 15-20 km hosszú eróziós-deráziós völgyek jelentenek változatosságot. Ezek a völgyek egyrészt nyugat felé, a Hortobágy irányába, másrészt pedig déli irányba tartanak. Legjelentősebb közülük a Vidi-ér, a Brassó-ér, a Pece-ér, a Vér-völgy, az Ebesi-völgy, az Ondódi-völgy és a Tócó. Említést érdemlő formák még az 1-3 m mélységű, helyenként 100 m átmérőt is elérő mélyedések, amelyek kialakulása a völgyekhez kötődik (SZABÓ-FÉLEGYHÁZI-LOKI 1999). A mélyedések képződése a lösz mésztartalmának kioldódásának köszönhető. A rétegekben lefele és a völgyek irányába tartó víz a meszet oldotta, kimosta, aminek a következménye a felszín fokozatos besüllyedése lett. A mélyedések rétegeiben a mésztartalom mindenütt kevesebb, mint a környezetükben. Az alacsonyabb hajdúsági felszínen az ármentesítések után a folyóhátak, kunhalmok és a kisebb számban előforduló löszös üledékkel fedett futóhomokformák jelentenek változatosságot. A megye legváltozatosabb felszínű tája a Dél-Nyírség. Felszínét laza futóhomok borítja. Formakincse eltér a Nyírség középső és északi részétől. Szélbarázdás és nagy akkumulációs területek itt csak kevés helyen fordulnak elő. A tájat az aszimmetrikus parabolabuckák uralják. A helyenként 15 m-t is elérő buckák nyugati szára fejletlen. A parabolabuckák egy része az előrehaladás során a területre jellemző EEK-DDNy-i irányú völgyeket elérte, és ott a keleti szára mentén megkötődött. Ezeket a buckákat szegélybuckáknak nevezzük (BORSY 1961). Az egymásba