Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Bartosiewicz László: A Tihany-Óváron feltárt szarvascsontváz előzetes vizsgálata

ja. A szervezet egyes részeinek eltérő, de összehangolt növekedési üteme az egyedfejlődés során a testarányok elsősorban életkorra jellemző változásához vezet. Matolcsi János (1970) magyar szürke marha kezes lábközépcsontjaiból számított marmagasságbecslési együtthatóiból például kiderül, hogy az általa vizsgált, hetvennél több kifejlett magyar szürke tehén számos életkort képvisel, a bikákból gyűjtött csontok viszont fiatal „nyakigláb" hízóállatokból származnak. Emiatt az utóbbiak alapján a kifejlett/idős régészeti egyedek marmagasságát túlbecsülnénk (Prummel 1982). Az életkor és a korai növekedésű lábközépcsontok e viszonyából adódóan a tihanyi, immár kifejlett méretű lábközépcsontok a szarvasbika életkorára jellemző valós marmagasságnál nagyobb értéket mutatnak. Ez a kifejlett egyedre, azaz a potenciális marmagasságrajellemző érték (Bartosiewicz 1984). Az egyed becsült marmagassága Godinicky (1965) gímszarvasra kidolgozott 4,08-as együtthatóját használva a lábközépcsontok hossza alapján 128,4 cm. Az állat fiatal kora ellenére ez az érték csaknem félúton van a mai közép-európai gímszarvasok 120 és 150 cm között megadott mérethatárai között (Choyke-Bartosiewicz 1984: 259, Table 2). A Britszigeteken azonban ez a nagyság manapság a marmagasság felső határának felelne meg (105-130 cm, Sandars 1937: 235). A VÉGTAGCSONTOK EGYÉB MÉRETEI IDŐRENDI ÖSSZEHASONLÍTÁSBAN A számos recens párhuzam után érdemes a vaskori szarvascsontváz néhány jellemző méretét a Vörös István (1979) által közölt átlag- és szélsőérték adatok alapján részletesebb időrendi vizsgálatnak alávetnünk. Ezek az adatok a hosszúcsontok szélességi méreteire vonatkoznak, amelyek növekedése az epifizislemezek elcsontosodása után is tart: az állat testtömegéhez alkalmazkodva a csontok egyre vaskosabbá válnak. A rövidcsontok esetében a legnagyobb hosszúság szolgált összehasonlítási alapul, amely viszonylag fiatal korban eléri végleges nagyságát. A hátsó végtagban a sípcsont disztális szélességét és a proximális ujjpercek hosszúságát összehasonlítva nyilvánvaló az előbbiek aránytalanul kicsiny volta, illetve az utóbbi rendkívüli nagysága (3. ábra). Míg a kis sípcsont szélesség egyértelműen az állat fiatal korával magyarázható, az ujjpercek már szemmel láthatóan elérték kifejlett kori hosszúságukat. Az ujjonjáró patásállatokban a hátsó lábfej talajjal bezárt hegyesebb szöge miatt a hátulsó ujjpercek a mellsőknél hosszabbak (Bartosiewicz 1993). A 3. ábrán az egyértelmű időrendi csökkenés kirajzolódását ezért zavarhatja, hogy az összehasonlító mintában a mellső és hátulsó ujjpercek feltehetőleg összevontan szerepeltek. így mintán belüli egymáshoz viszonyított számarányuk az átlagot és a szélső értékeket egyaránt befolyásolhatja. A csigacsont legnagyobb hossza időben egyértelműen csökken, míg a tihanyi szarvas nem teljesen elcsontosodott gumójú sarokcsontja az átlagosnál nagyobbnak tűnik (4. ábra), ami ismét a fiatal állat tekintélyes termetére utal. Elképzelhető azonban, hogy az egész csontváz ezt a nagyságot még nem érte el, csupán annak korán elcsontosodó, disztális helyzetű lábvégcsontjai. Rendkívül tanulságos a lábközépcsont proximális és disztális szélességének időrendi összehasonlítása (5. ábra). Míg az előbbi a tihanyi szarvasbikában már elérte az időbeli trend alapj án várható méretét, az utóbbi messze elmarad a régészeti minta alapján várt szélességtől. A növekedési törvényszerűségek ismeretében állíthatjuk, hogy ebben az esetben is a csak idősebb állatokban, későn kiszélesedő mérettel állunk szemben. KÖVETKEZTETÉSEK A Tihany-Ováron talált fiatal szarvasbika teljes csontváza a kerek gödör egyes rétegeiből nem szigorú anatómiai rendben került elő. Az összetartozó csontok viszonylag szétszórt voltából nem szabályszerű állattemetkezésre, inkább csak egyes testrészek együttes elföldelésére következtethetünk. Ennek pontos okát (húsraktározási szándék? rituális feldarabolás?) azonban pusztán a csontokból nem állapíthatjuk meg. Mai mércével mérve a vizsgált egyed fiatal kora ellenére is aránylag nagytermetű volt. Ez agancs-, koponya- és lábközépcsont méreteiben egyaránt megnyilvánul. A hosszúcsontok szélességi méreteinek időrendi megítélését ugyan a vizsgált egyed fiatal kora nehezíti, a megbízható méretű (korán kifejlődő) csontok nagysága beleillik a Vörös (1979) által felvázolt, új kőkor óta tartó csökkenő vonulatba. Az esetleges eltérések a többi méret esetében is megfigyelt allometrikus összefüggések ismeretében értelmezhetők. A fiatal bika elejtése legegyszerűbb az ősz elején lehetett, hiszen szarvasbőgéskor az erősebb bikák vetélytársaikat a csordától elverik, azok gyak-