Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Kalla Gábor: Mezopotámia és a Kárpát-medence? A tartariai táblák történeti körülményei

kor és a Vinca-Tordos-időszak párhuzamossága az akkortájt térhódító radiokarbon datálás helytelenségének egyértelmű bizonyítéka volt. Ez akkor is igaz, ha a Falkenstein által előnyben részesített alacsony dátum (Kr.e. 2800±50 év) helyett az általánosabban elfogadott magasabb dátumot veszszük (Kr.e. 3100-2900). A leletek kronológiai jelentősége és a sajnálatos módon hiányos dokumentáció miatt azonnal heves viták törtek ki. A radiokarbon datálás hívei két módon igyekeztek a tartariai táblák okozta problémát megoldani: vagy csak felületesnek tartották a mezopotámiai párhuzamokat (pl. Renfrew, Neustupny, Quitta

4

), vagy a leletek sztratigráfiai helyzetét vonták kétségbe (Zanotti), volt aki a helyi eredet mellett lándzsát törve cáfolta a FalkensteinMilojcic-féle keresztdatálást (Winn). A hagyományos keltezés hívei közül talán Makkay János foglalkozott legintenzívebben a problémával. O közismerten egyike a radiokarbon datálás legádázabb ellenségeinek, így nem véletlen, hogy V

lassa és Milojcic nyomdokában haladva (bár ez utóbbi jelentőségét láthatóan csökkenteni szeretné) 1967-től cikkek hosszú sorában próbálta bizonyítani, hogy a tartariai táblák jelei szoros összefüggésben állnak a Vinca-kultúra jeleivel, így nem elszigeteltek. Emellett ő tette a legtöbbet azért, hogy tisztázódjon az a történeti háttér, melyben szerinte Erdély és Mezopotámia kapcsolatai létrejöttek. Véleményét 1990-ben A tartariai leletek című monográfiájában összegezte, ezért itt leginkább az ebben felsorolt érvekkel vitatkozom, mivel úgy tűnik ezek azok a megállapítások, melyeket Makkay ma is érvényesnek tart. Elsődleges célom nem a leletek kronológiai hasznának cáfolata, hiszen a dendrokronológiával kalibrált radiokarbon dátumokra alapozott hosszú kronológia mára már egyértelműen győzött. Falkenstein fent idézett megállapításai azonban változatlanul rendkívül komolyak, és nem lehet őket egyszerűen csak félresöpörni. Nem szeretnék a délkelet-európai neolitikum belső kérdéseivel foglalkozni, a problémát sokkal inkább Mezopotámia irányából próbálom meg felvázolni. Számomra a fő kérdés az, hogy volt-e olyan történeti szituáció, melyben archaikus táblák vagy egyéb íráshordozók Mezopotámiából eljuthattak Európába és másolhatták őket, s ha igen, akkor hogyan kellene ezeknek a másolatoknak kinézni? Azt az 4 Lásd az előző jegyzetet. alcímet is adhattam volna, hogy „A tartariai táblák Mezopotámia felől nézve". TÖRTÉNETI HÁTTÉR AZ ŐSTÖRTÉNETBEN Mielőtt azonban e bevezető után rátérnék a tartariai táblák történeti hátterének megvitatásába, először röviden a „történeti" jelzőt szeretném értelmezni, mivel ennek a momentumnak a gondolatmenetem szempontjából döntő a jelentősége. Általában a történetiség határát - sokszor kimondatlanul - az írásos szövegek megjelenésével szokás meghúzni, s mindent, ami ezelőtt volt a prehistória, a „történelemelőttiség" ködös korszakába utalnak, egy olyan korszakba, amikor források hiányában eleve reménytelen az események rekonstrukciója. Természetesen igaz ez, amennyiben a történelmet, mint az egyes emberek cselekedeteit definiáljuk. Nyilván sohasem fogjuk megtudni, hogy kiknek a vezetésével indultak el azok a korai élelemtermelő csoportok, akik Európa löszhátait benépesítve elterjesztették a földművelő technikákat, vagy hogy hívták azokat, akik törzseiket a rézkorban és a bronzkorban a délorosz sztyeppék felől nyugat felé vezették. Nem ismerhetjük meg egyéni indítékaikat sem, s nem tudjuk mérlegelni, hogy adott esetben helyesen döntöttek-e. A prehistorikus múltat nem tudjuk olyan módon újraélni, mint ahogy ezt Collingwood a történészek kötelességévé teszi (1987, 347-368). A történeti események mélyén azonban mindig meghúzódnak olyan általánosabb törvényszerűségek, mozgások, nagy trendek, amelyek megszabják az egyes emberek döntési lehetőségeit, s amelyeket az ún. történeti korok esetében a történészeknek gyakran éppen a források ellenében, vagy azokat erős kritikával kezelve kell feltárniuk. Az ilyen nagyszabású mozgások az őskort éppúgy meghatározzák, mint a későbbi korszakokat, így felismerésük az ősrégész számára éppolyan fontos, mint amennyire az írásbeliséggel rendelkező társadalmakat kutató szakembereknek. A történeti körülmények mérlegelése teszi lehetővé, hogy adott lokális jelenségeket egy egységes képbe helyezzünk, s ebből kiindulva az esetleges hiányzó részeket nagy valószínűséggel rekonstruálhassuk, ill. mérlegelhessük az egyes elméletek helyességét. Úgy vélem, a tartariai táblák esetében is a teljes történeti háttér megrajzolására szükség van, hogy megítélhessük valóban alkalmasak-e az európai neolitikum történeti keltezésé-