Sz. Kürti Katalin - Hapák József: Munkácsy Mihály Krisztus-képei (Debrecen, 1993)

„Ó, az embernek magának is küzdenie kell, hogy megértse azokat, akik küzdöttek, hogy az ember Krisztust megértse, neki is sötét jászolban kell a világra jönnie, tiszta és könyörületes lélekkel, és szinte tapinthatóan kell érzékelnie, milyen kevés a szeretet, hogy miként virágzik a kevélység, és arat diadalt a gyűlölet. (...) Munkácsy úgy tekint Jézusra, mint akiben a legtökéletesebb formában ölt testet a legyőzhetetlen eszme hatalma... Munkácsy Jézusa a tiszta szellemben megtestesülő hatalom... ez a Krisztus a dicsfény nélküli Jézus, az ember, ki legyőzi önmagát, az élő Krisztus, a racionális, a rettenetes, az emberi Krisztus... Lehetetlenség úgy tekinteni erre a gigantikus festményre, hogy az emberi agy, mely belefásult a sok másodrendű művészetbe, a sok apró-cseprő, álbölcselkedő művészetbe, ne érezze, hogyan rohanja meg annak a kornak az emléke, amikor még léteztek szilárd eszmék, és a festők nagyszabású alkotásokkal borították be a templomok és paloták falát... Nem véletlen, hogy századunkban, amelynek kaotikus, de a jövőt előkészítő nagysága még nem tudott jelképekbe tömörülni, Munkácsynak ez a képe rajongással tölti el a kritikusokat és a néptömegeket, még akkor is, ha néhány figurája túl szilaj, ha néhány részlet utólagos hozzátoldásnak, mintegy másodlagos gondolatnak, a vezéreszme díszítésének tűnik, még akkor is, ha már eltűnt a hit, amit abba a vallásba vetettek az emberek, amelynek ez a festmény emléket állít..." JOSÉ MARTI, 1886