Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Lakner Lajos: Ferenczy István Csokonai-szobra és fogadtatása
E történetnek tehát minden szereplője boldog, a(z irodalomjtörténésznek nincs is más dolga, minthogy letegye a tollát, és velük együtt örüljön. Persze azért van itt néhány, elemzésre érdemes epizód. Képzeljük el azt a pillanatot, amikor Sárváry Pál megírja Ferenczynek a Kollégium köszönőlevelét, s benne megvallja, hogy őt magát is elragadtatással töltötte el a szobor, s ezért ő is verset írt. Joggal merülhet föl a kérdés, higgyünk-e neki. Vajon valóban oly boldog és elégedett volt-e a professzor, ahogyan írta? Azért tehetjük föl jó okkal e kérdést, mert tudjuk, mi volt Sárváry véleménye Csokonairól, az emberről és a költőről. Még évekkel később (1843-1844) Toldynak írt leveleiben is meglehetősen negatív, ellenszenves képet festett Csokonai emberi tulajdonságairól. A Talán Jelesleges toldalék a Csokonai élete töredékeihez című visszaemlékezése végén így kiáltott föl: „Isten! őrizz az illyen poétától minden szülét és minden jó barátot!" A költőt pedig leginkább azért kárhoztatta, mert nem követte a régi, antik hagyományokat. Mit érezhetett hát akkor, amikor meglátta Ferenczy szobrát, amely antikizálva, megdicsőülve ábrázolta Csokonait? Ferenczy ugyanis nem olyannak formázta meg a költőt, amilyen valójában volt. S nemcsak azért nem, mert a Márton-féle kiadásban szereplő metszet, amit mintául használt, sem volt élethű, hanem azért sem, mert a klasszicizmus mesterei eszményítésre ösztönözték. Tanulságos alaposan elolvasni Sárváry Ferenczyhez írt levelét és versét. A levél első passzusában a szobrász „tanult kezét" és „nemes érzésű szívét" dicsérte, majd áttért Péchy Imre palatínus magasztalására, aki addig gondosan megőrizte a mellszobrot, amíg a debreceniek el nem készítették a posztamenst és az „üvegpiramist", mellyel a portól óvhatták az alkotást. Debrecen gondossága bemutatása után a harmadik bekezdésében leírta a szobor megérkezését, a főbíró és a város lakói örömét, majd áttért arra, hogyan fogadták a professzorok és a felsőbb tanulmányokat folytató diákok. E részben is szinte kizárólag Ferenczyt dicsérte és megemlítette a köszöntőverseket tartalmazó kötetet, amely a világ tudtára adja, hogy már a magyar nemzetnek is van avatott szobrásza. Mindezek után köszönetet mondott József nádornak, aki lehetővé tette Ferenczy itáliai tanulmányait, majd személyesebb hangra váltott, s megírta, hogy „vén kez[ébe még ő is] pennát" vett, hogy szeretetét és tiszteletét kimutassa. De hol van Csokonai? Rá egy szava sem maradt? Talán a versben! Hagyjuk a Ferenczyről szóló szakaszokat, melyek a levélhez hasonlóan dicsérték a rimaszombati szobrász nagyságát, s nézzük, mit is mondott a költőről. Meglepő egy alkalmi versben, de nem írt mást, mint hogy Csokonait elfeledték, hisz már a versekhez értő ifjak sem emlékeznek rá, hol is fekszik Csokonai, hol a sírja „melly nevetlen / Csontjait és porait takarja". Megdöbbentő, milyen szenvtelenül írt Csokonai elfeledéséről: „Sok ifjak érték, s ritka
