Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Lakner Lajos: Ferenczy István Csokonai-szobra és fogadtatása

ßahner ßajos Ferenczy István Csokonai-szobra és fogadtatása március 11-én megállt egy külön erre a célra készített „szekér" Böszörményi Pál, Debrecen főbírája háza előtt, rajta Ferenczy István Csokonait ábrázoló alkotása. Sárváry Pál kollégiumi professzor híradása szerint a város lakói „minden felől siettek annak látására". Néhány héttel később Ferenczy is kapott egy ajándékot: egy könyvet a kollégiumi diákok verseivel, melyek őt dicsőítették. Ferenczy István 1818 augusztusában, Rómában, Thorvaldsen műhelyében fogott hozzá Csokonai mellképe kifaragásához. E portré csak egy darabja lett volna a szobrász által megálmodott panteonnak. Az 1800-as évek elejének szellemi életében egyre inkább teret nyert egy nemzeti panteon létrehozásának gondolata, s ez az eszme Ferenczyt is magával ragadta. Arról, hogy milyen mélyen foglalkoztathatta a szobrászt a panteon-eszme, egy 1819. októberi álma tanúskodik: „Én egy csendes álomban láttam magamat és egy egész légiótól körülvéve (...) Egyik a többek közül felém hajolva s fejét a jobb vállára lecsüggesztve, mosolygó csendes hangon monda: hát nem esmeréd-e te őseidet?... hát megismerem magát a nagy Hunyadit, Zrínyit, Horváth Ádámot, Gyöngyössyt és másokat. Mindnyájan egy hangon felkiálták: Ne hagyj meghalni! Én megígértem minden lehetőséget elkövetni, csak magamat ezen szent árnyakhoz méltónak mutathassam..." A halhatatlanságot remélő-esdeklő alakok között volt Csokonai is, akinek szobra aztán az egész országban hírnevet és megbecsülést szerzett Ferenczynek. Nem véletlen tehát, hogy a szobor Debrecenbe érkezésére még Sárváry Pált is, aki tudvalevőleg nem kedvelte sem Csokonait, sem verseit, elragadta az ihlet és költeményt írt Ferenczy dicsőítésére. Majd egy év múlva Kazinczy Ferenc sietett Debrecenbe - nyolc éve járt itt utoljára -, hogy láthassa Ferenczy alkotását és elragadtatással írt róla a Magyar Kurír melléklete, a Kedveskedő augusztus 3-i számában. Ferenczyt boldoggá tette a Csokonai-szobor fogadtatása, hisz megerősítette azt a vágyát-reményét, hogy ő lesz a nemzet első szobrásza, ő lesz az, aki méltó emléket állít a magyar nemzet nagyjainak. Természetesen boldogságát nem utolsósorban az a tudat táplálta, hogy a panteon megalkotása révén az ő neve is fennmaradhat a késő nemzedékek számára.