Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Márkus Béla: Makovje-medovje haluske
is. Illetve ennek lassú átalakulását, felbomlását: a nyugalmazott anyagbeszerző ezért hivatkozik a jó emlékezetű öregasszonyokra, akik szerinte elő tudnák sorolni, a múlt század eleje táján mi volt a fogások rendje, amelyet „még a középrendű parasztháztartások is szorosan követtek", s miért tartották a mézet szinte mindenütt nélkülözhetetlen nyersanyagnak, tápláléknak. Az ő és mások megjegyzései alapján nem lenne túlzás azt állítani: Závada Pál regényeiben a méz az alföldi szlovákság önazonosságának legfőbb tanúsítója. Olyan nemzeti jelkép, amely kulturális emlékezetükben a folytonosságot teremti meg, összekapcsolja, nem pedig elválasztja egymástól a nemzedékeket. Milota szinte parancsba adná, hogy az utódaik is ismerjék, tudják ezt. Ezért mondja magnóra, hogy nem diktálja le „Mara Mamicska összes receptjét az egyszerű mézes tejeskávétól a tucatnyiféle puszedlin át a mákos-mézes rétesig, nem beszélve a szombati ebédek fénypontjáról, amely mindig ugyanaz, makovje-medovje haluske - tessék megtanulni, most már juszt se fordítom le!" Ha korábban nem közölte volna a mákos-mézes rétes elkészítési módját, magnós magánbeszédének vége akkor is úgy hatna, mint egy emlékállítás gesztusa. Miközben ő maga is búcsúzik, pontosabban kezdi „kigöngyölni" a fejéből a búcsúmondatokat, aközben eszébe jut másodunokabátyja, Marci, akiről azt mesélte neki valaki, hogy a hadifogolyvonaton is „folyton mézes mákostésztáról ábrándozott... még utolsó óráiban is". Ez a Marci - Osztatni András és Jadviga nagyobbik fia. S ha ő is és Milota bácsi is azokkal a szavakkal búcsúzott a világtól, hogy „Makovje-medovje haluske... otthon gyúrt, jó mákos-mézes..." - akkor utolsó perceikben, mint a haldoklókról tartják, az futott át az agyukon, ami életükben a legkedvesebbek közül való volt s amitől tán a legnehezebb elválni. Az anyanyelvtől, az alföldi szlovák dialektustól való elszakadás viszont nem teszi nehézzé senki szereplő, elbeszélő életét. A Jadviga párnája kétféle bejegyzési módja - az apa naplója és „fogadott" fia magyarázata - csak a korosztályok közötti különbségeket jelzi. Hogy ami a szülő számára természetes (tótul írni, számítva arra, megértik), ahhoz a gyermek már szükségesnek tart fordítást mellékelni, nemcsak a hosszabb szövegek, hanem az egyes szavak esetében is. Azaz a csendőrkapitány által megfigyeltetett „nyelvhasználási szokások" az idők során eltérnek egymástól, maga a nyelv azonban soha senkinek sem lesz problémájává. Szinte idilli - igaz, itt besúgó festette - a kép: a faluban a zsidó boltos is inkább szlovákul szól a vevőhöz, a faluvégi szatócs is, ha kell, cigányul kérdi, mit vásárolnának. Az pedig, hogy a falubeliek tudnak-e vagy akarnak-e magyarul beszélni, csak rajtuk múlik. Ehhez az első világháború végi állapothoz képest a század legvégére már megfordul a helyzet: tudnak-e vagy akarnak-e szlovákul beszélni, ez itt a kérdés. A válasz pedig elég határozottan: nem. Az eredmény: olyan keveréknyelv, amelyikben a szlovák szavaknak, fordulatoknak, különböző ragozási formáknak még akkora szerep sem jut, mint
