Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

S létezett Tóth Ferenc is: debreceni diák volt s majd pápai teológiai tanár (nem épp a jelzett esztendőkben, jóval korábban, de ez mindegy is), s Pápán hal meg, valóban nagy kort látva, 76 évesen, 1844-ben. Csokonainál mintegy öt évvel volt öregebb. Ha A kicsapott diák alaptörténete merő fikció volna, a szépirodalom hatalmas játékmezőin akkor is elférne: de nem az, s ettől izgalmasabb ez a drámai játék. A diákjaival szabadabb iskolai metódust követő, a Nagyerdőn órákat tartó, pipázgató Csokonait formai okok miatt, valójában szabad szelleme, a magyar nyelvről, a szabadságról, a népdalról, a nép kultúrájáról vallott nézetei okán gyűlöli - mert a dráma szerint gyűlöli - Szilágyi professzor: aki voltaképpen besúgónak tartja maga mellett a poétái osztályban Csokonai tanítványává lett Tóth Ferencet. Aki viszont nemcsak szimplex besúgó, hanem a Csokonait folyvást provokáló ellenfél is: íme, a dráma alapkonfliktusa. Tóth Ferenc módszeresen beszélteti Csokonait: s azt súgja be, mondja el, amit a vita hevében Csokonaiból szándékosan kiprovokál. Az üzenet már ekkor nyilvánvaló. A dráma figurái, a disputák, a hangnem, a stílus a jelen szellemi mozgásának, mondjuk így: alaptípusait, alaphelyzeteit, a mai kor szellemi-irodalmi tolvajnyelvén ennek kánonjait, közbeszédeit, diskurzusait, a nemzeti-európai, valójában művi úton kreált ellentétét, egymásnak meg nem felelését, az alá-fölé rendeltségi viszony sugalmazását, általában a nemzeti kulturális értékek manapság dívó bagatellizálását idézik: különös tekintettel a jelen magyar szellemi-politikai közéletének friss besúgó-szimptómáira. Csokonai s Tóth, meg majd a költő s professzorai vitája mintegy előképe a maiaknak: ott egész a szkíta-magyar rokonságig, eredetkérdésig elmenően dúl ez a vita. (Kár, hogy Csokonai érvkészletében ilyen nagy súly helyeződik az eredetkérdésre, mint a nemzeti értékek és ősiségünk fontosságának egyik fő igazolójára: erre okkal mondhatja majd Budai professzor, hogy tudniillik ez már Európát nem érdekli...) A kicsapatás dráma szerinti valódi okát a kollégiumi rektor mondja ki, „mert hogy jön ő ahhoz - mármint Csokonai -, hogy olyan dolgokról mer beszélni, amit nekünk még gondolni sem volt szabad". A Csokonait védő rektor és az ellene érvelő professzorok vitája már magától értetődően áthallásos. Bizonyos reálpolitikai érvrendszer áll szemben a morális igazság érveivel, Kocsi rektor szavaival: „Jézus urunk is pontosan látta az erőviszonyokat, mégis bevonult Jeruzsálembe". A dogmákat, béklyókat, rögzült szokásokat nehezen tűrő tehetség csatája mindez az őt nem értő, vagy érteni nem akaró környezettel. Az egymást maró magyarok (sokszázados) képe tűnik itt föl a „minden gáncs, rágalom, ártás" ellenére a hazát „fölöttébb" szeretni tudók egységével szemben. Kocsi rektor úr lendületes mondatai, a poétát védő monológjai átrendezik az addigi gondolati súlypontokat, a darab centrális eseményévé emelik ezt a kérdést: szabad-e a „szárnyra kapó géniuszt" sárba tiporni, a meg nem értése