Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

nyés alázattal tűr („Magam simplex poéta vagyok. Semmi más"): azután mégis lemond a felolvasásról. Nem, a zseni, meg az ő dolgai nem tűnnek elviselhetőeknek a hangsúlyosan köznapi környezet számára. A zseni kilóg a világ rendes formájából. Csokonai a Méla Tempefőiben írja meg saját kivetettségének kórrajzát. A saját meg nem értettségének, a maga árvaságának megtestesülése Tempeföi: a lenézett, élhetetlennek, mi több, fölöslegesnek tartott költő haragját, fájdalmát mutatja a mű, A poéta sorsával foglalkozó, illetve az ezekből most szemügyre vett drámák erre az élethelyzetre koncentrálnak: a kivetettség állapotára, Csokonai mindegyik darabban a környezet megalázottja: pénztelen, támogatókért és támogatásért rimánkodó vándor, otthontalan, társtalan. Kuncz Aladár dramolettjében már a halállal viaskodó számkivetett, aki tudja, hogy nagy műveket hagy hátra, hogy dicső élete lesz: de csak majdan, az utókor emlékezetében: „itt éljük le földi, múlandó életünket, s míg Csokonaid lassan elaggni és a föld felé hajladozik, addig árnyéka megnő, fénnyel megteljesedik, és a holt poéta nagyobb lesz, mint az élő". (Valóban nagyobb lett s rögvest: az akkor nagyjából tizennégyezer lakost számláló Debrecenben háromezren kísérték utolsó útjára a költőt.) E színművek Csokonaija a Kollégium utáni életszakasz számkivetett, szenvedő alakja. Hol van már a rátarti, kötekedő, folyvást szabályszegő deák, a Kollégium deviáns zsenije: e művek poétája könyörög, önbecsülését roppantva kuncsorog, s vonszolja magát egyik helyről a másikra. Pártfogók kenyerén él, pártfogók kénye-kedve szerint cselekszik. De mégis: Csokonai találja meg írja Német László - az azóta „feledésbe ment magyar titkot: hogy lehet nemesen vegetálni." Tengésre ítélten is magasra vágyó szellemmel. [Négy kísérlet, 1937) „Csokonai- mondja másutt (Csokonai, 1927) - egyszerre volt a világ dolgai fölött álló, nagy műveltségű gondolkozó és minden magyar előhaladásért térden csúszkáló lakáj. Ez a megható az ő magyarságában. ...Kimondom a Csokonai nevet, s könnyed és a világ dolgait játszin dobáló fantáziával megáldott nyájasság ragyog belém, tíz év alatt összeírt temérdek, változatos mű, a zseni pazar tékozlása, magyar bőség, más szóval: magyar tragédia. Talán elforgácsolódott költő, talán megalkuvó szellem. De épp ebben az elforgácsoltságban, ebben a jóindulatú megalkuvásban örök, emésztő szimbólum. Úgy látom őt, ahogy Ady. ő volt honjában legbujdosóbb magyar Defényküllőzöttfél magyar eget S elhagyhatták remények, Lillák E bús legény tréfált és szeretett S dalolt, mikor már sípolt a melle".