Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Bosák Nándor: Társadalmi veszélyforrások és azok orvossága
tély (ezt mi, katolikusok Tanítóhivatalnak nevezzük), amelyet a római pápa és a vele egységben lévő püspökök testülete képvisel. Van biztos igazodási pontunk. Gondoljunk csak II. János Pál tevékenységére, aki - éppen a kinyilatkoztatás igazságaira alapozva - tudott határozottan irányt mutatni az élet és társadalom égető kérdéseiben. 2. Egy nemzetközi elemzés így jellemezte az európai helyzetet: megjelent és egyre általánosabb a „hivatás nélküli ember" típusa. Olyan ember, aki a pillanatnak él, aki nem lát maga előtt más célt, minthogy élvezze az életet, aki elszakadt gyökereitől és cél nélkül tengődik a világban. Nekünk - keresztényeknek - más fogalmunk van az életről. Valljuk, hogy az élet Isten ajándéka, és minden ember élete önmagán túl mutat. Ez emberi méltóságunk alapja. Mivel Istennek mindenkiről van elgondolása, életünket hivatásnak kell tekinteni. Boldogságunk is abban van, ha megvalósítjuk Isten rólunk elgondolt szeretet-tervét. Manapság olyan sok szó esik emberi méltóságról, nyilván azért, mert valami mély igény tör fel, és valami nincs rendben vele kapcsolatban. Jézus Krisztusban, az evangélium üzenetében a tiszta emberség eszménye és a megvalósításhoz vezető utak tárulnak fel előttünk. Mennyire szükség van ma, hogy a teremtett világról, az emberről, az élet értelméről tiszta fogalmaink legyenek. Gyógyító feladat: ezt a keresztény embereszményt megérteni, képviselni, és a fiataloknak átadni családban, iskoláinkban, közösségeinkben. 3. Még egy utolsó utalás: Az evangélium az ember legfőbb feladatát a szeretetben, a másokért vállalt szolidaritásban jelöli meg. Jézus szavai: egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok (Mt 23,8) utalnak a helyzetünkre. Egymásra vagyunk utalva, és felelősek vagyunk egymásért. Ebben az elidegenedett világban hallatlanul fontos, hogy megértsük ezt a hivatásunkat is. Igazi gyógyító folyamat indulhat el, ha a családokba, a közösségekben a szeretet, a szolidaritás és összefogás eszményei kaphatnak helyet, és az élet legkülönbözőbb területein „segítségére" tudunk lenni egymásnak, ha a „jó ügyek", igaz célok, az „élet" szolgálata „társadalommá" formál bennünket. Mondanivalómat egy kis történettel foglalom össze. 2001-ben jártak Rómában a magyar püspökök az ötévenként esedékes hivatalos látogatáson (Ad limina). Az egyik kongregáció bíboros vezetőjével beszélgetve előjött a kérdés, hogy a sok elvárásnak hogyan tud megfelelni a püspök, amikor szinte szétszaggatják a feladatok. Elmosolyodott az idős bíboros, és ezt a tanácsot adta: „Akármennyi munkájuk is van, két dologról ne felejtkezzenek el. Mindig szánjanak időt az imádságra és a gondolkodásra." Ebben a hétköznapinak tűnő mondatban sok bölcsességet fedeztem fel. Aki imádkozik, az kapcsolatban marad az Istennel, akitől életét kapta, aki az élet igazi értelmét megmutatta, és megadja a segítséget, hogy igazán emberek lehessünk. Aki imádkozik, megtanul úgy élni, és úgy járni a világban, hogy