Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Imre László: Gárdonyi és a magyar regénytörténet

sedését. Mindkét esetben a közvetlenül adott, érzékeléssel összefonódó benyomások vezetnek olyan globális értékélményhez, mely a két hős tudatát meghatározván az elbeszélés jellegét és hangsúlyait életszerűvé és szimbolikusan is expresszívvé teszi (például a liliom az Isten rabjaiban), Az a közvetlen érzékelésen alapuló (és az olvasó számára az adott hősök tudatán keresztül megelevenedő) folyamat, amely meghatározza az Isten rabjai és Az öreg tekintetes történéseit, oly módon válik domináns tudaton átszűrődő elbeszéléssé, hogy mindkét esetben magának Gárdonyinak a modora és látásmódja által hordozott alaptulajdonsága, egyfajta spontán naivitása idomítja magához. Ez determinálja a megszólalás mikéntjét, diszkréten motiválja az értékorientációt, s globálisan szabja meg a narráció perspektíváját. Gárdonyi mindennél inkább tudott azonosulni a szent életre áhítozó barát s a morális ellenkezésében makacs „vidéki" szemhatárának lélek- és látványmodulációival. Sajátos keresztényi aszkézise és vállalt vidékies humánuma az a partikularitásában is egyetemes princípium, mely kellően poétikus és önazonos is az ö esetében. Rajongva szeretett nemzetéért aggódva találta meg ebben a két regényben azt a szorongató létélményt, mely morális elégtelenségtől hanyatló népére nézve a legfontosabb üzenetet tartalmazta. A didaxis veszélyétől pedig alighanem az előtérbe állított alak- és viselkedéskonstrukció élettelisége óvta meg. Az pedig, hogy átélő tudatról, nézőpontról, elbeszéléstechnikáról értekezve láttuk bizonyítottnak e két regény helyét az életmű csúcsán, nem jelenti azt, hogy nem volna gondolatmenetünk olyan értelmezésnek is tekinthető, mely az Isten rabjait és Az öreg tekintetest a ma aktuális kérdésekre adható adekvát válasz gyanánt is méltányolni akarja.