Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Kalla Zsuzsa: A milliomos Petőfi

bozban, művirágokkal körülvéve tárolták. Ebből az adatból talán megkockáztatható, hogy nyilvánosság elé is kerülhetett valamikor Kiskunfélegyházán, talán az 1899-es, Petőfi halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett országos ünnepségek helyi változatának egyikén: e rendezvények egyik sajátsága volt a még fellelhető ereklyék közszemlére tétele. A tárgy ezután szem elől tűnik, hivatalos nyilvántartásba nem kerül, úgy látszik, nem sikerült megszerezni a Petőfi Társaságnak sem. Ahogy az idézett visszaemlékezésekből kitűnik, a tál valószínűleg a népes, többgenerációs család saját identitását őrző tárgyává vált. Aki múzeumi berkekben ismerős, tudhatja, a „lappang" kifejezés mögött milyen sokféle jelentés rejtőzhet. Tömören talán azt mondhatnánk: nem fellelhető, nem tudunk megsemmisüléséről, de létét nem csupán szemtanúk, de fotó, leírás bizonyítja. Intézmények megszúnése és alapítása, költözködések, háborúk zűrzavara felelős többnyire a közgyűjteményekben lappangó, hiányzó műtárgyakért, de a magángyűjteményeket se kíméli a történelem, a szétszóródott családokban követhetetlenné válik a tárgyak sorsa is. Sokszor nehezen megjósolható, mi biztosítja jobban egy relikvia fennmaradását, ha múzeumba kerülve a változó gyűjteménykezelők és az hivatalos adminisztráció gondoskodik róla, vagy egy hagyományait, örökségét féltő gonddal, több generáción át ügyelő család. Ebben az esetben a helyi, családi öntudat akadályozta meg a hivatalos birtokbavételt - s a Petőfi-Házba került sok-sok tárggyal szemben, amelyek megsemmisültek, elvesztek például a háború okozta károk, a múzeumot ért bombatalálat vagy az írókhoz való kultikus viszonyulás tilalmát hirdető korszak közönyössége, gondatlan műkincskezelése miatt: ez megmaradt. A tálhoz kötődő családi legendát a leszármazottak a 20. század végére már alig-alig ismerték, valószínűleg nem tulajdonítottak fontosságot neki, mígnem a Varga család egy tagja felfedezte a csésze fotóját a Beszélő tárgyak lapjain, s felajánlotta megvételre a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Villámgyors happy end helyett azonban ekkor kezdődtek igazából a gyermekkori emlék viszontagságai. Mert azt még csak meg lehet mondani, mennyibe kerülhet egy Petőfikézirat, bár ez se könnyű feladat. De mennyibe kerüljön - nekünk, mindannyiunknak - a „nagy költő azon tálkája, melyből gyermekkorában a szomszédban evett"? Sok minden keveredik ilyenkor össze: értékek és értékrendek. Az egyedi tárgyakkal szemben érezhető, világszerte növekvő érdeklődés és „nemzeti ereklyék" jelenbeli hasznosíthatóságát mérlegelő, praktikus igény, valamint a múzeum által preferált valós gyűjtőkör fontossága. Az eladó természetesen nevetségesen csekélynek érezte a számos levél és tárgyalás után a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumából kipréselt összeget, és a külhoni magyarság nemzeti érzületében bízva a Nagyegyházi Galériában aukcióra bocsátotta az ereklyét. „1 millióról indul a licit [...] eladják Petőfi kocsonyástálját - hirdet-