Nagy Pál - V. Szathmári Ibolya szerk.: A debreceni tímármesterség történeti emlékei (Karcag, 1997)

III. Vallomások - Ötvös László: A vallomások elé

rok vörösposztók elettek az erősödő' kommunisták előtt. Alig lehetett a szakmában dolgozni. Végül 1950-ben apánk beadta az ipart. A zaklatás, aranykeresés nem szűnt meg. A gazdasági rendőrség szurkálás közben megtalálta az udvarunkban az "elrejtett" krómtimsót s ezért 3 hónapra börtönbe zárták apánkat. Házunkat nem államosították, de egyik szobába magyar, a másik szobába orosz tiszteket "telepítettek", az ávósok mindig jöttek ellenőrizni. Apánk elvből nem lépett be az alakuló tímár szövetkezetbe, "hálából" összetörték a berendezéseket, s a gépek egy részét elvitték a Vágóhíd utcai bőrgyára. Élni kellet, ezért egy darabig szüleink disznókat hizlaltak, volt egy tehenünk is, a környék tőlünk vette a tejet. Arany tartalékunk az anyánk nyugdíja volt. Sokáig nem lehetett mégsem így élni, s nagy "szerencsére" a Vágóhídon felvették 3 műszakos segédmunkásnak apánkat. Örömünk csak addig tartott, amíg a személyzetishez el nem jutott, hogy ő "kizsákmányoló" volt, tehát még segédmunkásnak sem jó. Ezután egy "csodálatos" helyre került az Allatifehérje Feldolgozó Vállalathoz, innen már nem küldték el, hiszen ez a hely vetekedett a börtönnel. Sehová nem jártunk, mert hiába mosakodott szegény, az a szörnyű bűz beleivódott a bőrébe. Itt a "karrierje" az autokláv kezelői tiszt lett. Tekintettel arra, hogy korábban mindkét lábát eltörte, egyre nehezebben bírta ezt a nehéz fizikai munkát, s nem sokkal halála előtt rokkantsági nyugdíjas lett. 1969. február 18-án rákban meghalt. Halk szavú, kevés beszédű apánk önerőből teremtett nekünk boldog családi gyermekkort. Minden vágya az volt, hogy szellemi fejlődésünk a legjobb helyen legyen biztosítva, ezért írattak be a patinás Dóczi-ba, a Kossuth utcai református iskolába. 1951-ben jeles eredménnyel a kereskedelmi iskolában érettségiztem. Könyvelőként, számviteli vezetőként dolgoztam, előbb egy vállalatnál, majd 1972-től a Hajdúsági Bőrgyárban mint főkönyvelő, rokkantsági nyugdíjazásomig, 1979-ig. 1954-ben mentem férjhez, azóta is boldog házasságban élek. Lánytestvérem 1939-ben született. Miniszteri kitüntetéssel érettségizett. Ennek reményében jelentkezett a debreceni orvostudományi egyetemre. Létszámhiány miatt nem vették fel. Ezután jelentkezett 1957ben gyógytornásznak. Ide egyből felvették s az elsők között osztották be a vastüdő osztályra. Az ózdi sebészeti osztályon ő indította be a gyógytornakezelést. Minden évben újra és újra jelentkezett az orvosi egyetemre, de mindig megkapta az elutasítást. Szüleim rettenetesen szenvedtek, hogy az "apák vétke" miatt büntetik. 1967-ben édesapánk még megérte, hogy summa cum laude végzéssel gyermekét orvossá fogadták. Azóta is a BőrWinikán dolgozik, mint adjunktus. így adózott ő is hűséggel tímár apjának. Hálásak vagyunk, mi túlélők, hogy méltatlan hányattatásunkat a nyilvánosság elé tárhatjuk, hiszen mi volt a tímárok nagy-nagy bűne: az, hogy igyekeztek embernek maradni mindig, rninden körülményben. Közli leánya: Nagy Jánosné Ladányi Katalin