Krankovics Ilona szerk.: Debreceni festett pergamenkötések (Debrecen, 2002)

Gáborjáni Szabó Botond: Az iparművészet virágzásának feltételei a régi Debrecenben

rusztikusabbá.

26 Meggyőződésem szerint a tűzvészek állandó látogatása és a történelem szüntelen csapásai között már korábban is esztelen pazarlásnak minősült volna minden fényűző építmény. Eduard Brown angol utazó hadjáratok idején, 1660 után úgy tapasztalta, „a lakosoknak nyomorult életmódot kell folytatniok, nehogy gazdagoknak látsszanak. Sok helyen alig mernek bútort tartani, már az is sok, ha a házigazdának ágya van."

27 Párhuzammal élve, ugyanez a jelenség, a generációkon át ható létbizonytalanság indokolta az ún. „talpas templomok" építését elsősorban a hódoltsági részeken. Ezeket az épületeket erős gerendákból ácsolt talpakon, oszlopfák közé font sövényfal alkotta, melyet tapasztottak és meszeltek. Tetőzetét zsindely vagy nád fedte, veszély esetén szétszedhették és elrejtették. Források és tárgyi emlékek szerint azonban ezeket az épületeket is kazettás mennyezet és pompásan festett templomi bútorzat ékesítette. Hasonlóképpen a debreceni cívisnek is megvolt a maga „fényűzése", amely a tezaurálható tárgyak felhalmozásán kívül egyes korszakokban a „cifrálkodásban" is megnyilvánulhatott.Mégis gyakran olvasni a város ridegségéről és komorságáról. Egy másik angol utazó, Robert Townson - bár megjegyzi, hogy sehol a világon ilyen finomságú és jó ízű kenyeret nem evett - a XVIII. század végén Európa legnagyobb falujának nevezte a települést. Ekkor már nem egészen alaptalanul. A XVIII. századi kényszerű életformaváltás következtében a vagyon a mezőgazdaságba menekült, a kereskedők, és mesterek „parasztpolgárrá" lettek. A Kollégiumot „Szabálytalan, ódon és roskatag," angol szegényházakhoz nagyon hasonló épületnek írja le. A jószemű idegen azonban megérzett még valami lényegeset: „gyakran az ilyen gyászos épületekben nemcsak mély tudást lehet szerezni, hanem a szellem is itt tanult meg ragyogni képzeletdús alkotásokban".

28 A magyar művelődéstörténet olykor kevesebb megértést tanúsít az iméntinél, hiszen a gazdálkodó iparosok, parasztpolgárok, nemes kalmárok és a belőlük sarjadt értelmiség külsőségei mögött bizonytalanul ismeri föl a polgári szerep hordozóját. Sőt mintha még mindig hitetlenkedve fogadná, hogy magyar gyökerekből olyan település fejlődhetett, amelynek gazdasága, társadalma és művelődése már a XVI. században több területen differenciáltabb, mint a germán hatások alatt fejlődő felvidéki városoké. Fénykorában e sáros-poros alföldi település színmagyar városi lakossága saját erejéből, távoli vidékekig sugárzó polgárias életformát volt képes teremteni. A társadalmi lét egyik legérzékenyebb, a polgárosodás szempontjából igen jellemző területét, a képzőművészetek jelentkezését figyelve az igencsak kritikus Lyka Károly is megállapítja, hogy „Debrecen az egyetlen alföldi város, amelynek a képírással oly szorosan összefüggő grafikai művészet terén hagyományai vannak."

29 Ezek a hagyományok szintén a Kollégiumi Rajzoskolához, a rézmetsző deákokhoz és a nyomdához kapcsolódnak. Az előzmények természetesen az intézményes rajzoktatás XIX. századi kezdeténél jóval korábbiak, a különféle iparosok mintakönyveiben, iskolai és céhes iratok motívumaiban, ónedények rajzolataiban, a XVII. századi tarka virágos mennyezetek formanyelvében gyökereznek. Ezúttal nem lehet célom a debreceni pergamenkötés ornamentikájának jellemzése, e kötéstípus eredetének tisztázása, vagy technikai kérdések fölvetése. A tényszerű keretek 26 BOBROVSZKY IDA: i. m. 49. 27 Idézi BOBROVSZKY IDA: i. m. 47. 28 GÁBORJÁNI SZABÓ BOTOND: A Kollégium épületeinek története. A Debreceni Református Kollégium története. Bp. 1988. 374. 29 Sz. KÜRTI KATALIN: Kiss Sámuel (1781-1819) a debreceni „Rajziskola" első professzora. Debrecen, 1995. 11.