Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)

Szemelvények, dokumentumok

meg először. Egyenletesen bővül a tükrözött kör is: a Gyászban egy falu, az Iszonyban a dunántúli középosztály, az Égető Eszterben az ország. (...) S végül bővült a regény művészi kifejező ereje, nyelve is. Egy prózaíró nyelve végső soron mondatain múlik. (...) A XX. század magyar regényében három nagy mondat-féleség keletkezett. Az elsőt Krúdy teremtette meg. (...) A második féle mondat a Móricz Zsigmondé. A harmadik típus: Németh László mondatai. Tömör, a legkiesebb helyen legtöbbet mondó mondatok. Ezért van bennük külön — s fontos — jelentése a vesszőknek, kettőspontoknak, hármaspontoknak, zárójeleknek is; segítenek a szavaknak a mondat értelmét kifejezni. Pontos, jól definiált mondatok. Diametriális ellentétei Krúdy végtelenbe lebegő mondatainak; az ész diadalai a nyelv irracionális erői felett. Ha más nem, ez a nyelv egyedül kijelölné Németh László helyét a magyar próza két legnagyobb XX. századi mestere mellett. Műveinek megjelenése 31 év óta — 1925-ben a Nyugatban jelent meg első novellája, a Horváthné meghal — a magyar irodalom eseménye. Új regényének megjelenése ennél is több: ünnep! Tóth Béla: Égető Eszter

26 (...) Minden oly átfogó, világos és határozott a regényben. Ez nemcsak a mű eszmerendszerében, a szereplők alkatán is meglátszik. (...) S a stílus híven, biztosan köved ezt a mélyre törő s mindent világosságra hozó készséget. A szó, a mondat Némethnél olyan, mint a mélytengeri háló: szilárd markolásában olyasmit igyekszik felhozni, amit legtöbbször igen nehéz szavakba önteni. „ A szó nem fut le odáig, ahol a fontos dolgok vannak" - mondja szokásos önelemző módján. Éppen ezért a szavakon innen (vagy túl?) valami sajátos jelzőrendszert épít fel mondatai struktúrájával, az írásjelek jelző erejének biztos kezű felhasználásával. így teljesen sikerült Némethnek megvalósítania az irodalom s a művészetek végső célját: kimondani a kimondhatatlant. Ady is ezt a feladatot oldotta meg verseiben, s Németh stílusát is ezzel a maga felállította igénnyel kell mérni. Van ebben a stílusban valami a rendkívül gazdag emberek aszkéziséből. Felvillanó képei, képzettársításai a képzeletnek, az átfogó tudásnak rendkívüli mélységéről, gazdagságáról tanúskodnak, de áradó kincseiket egy aszkéta fegyelme szorítja szigorú tömörségű mondatokká, melyek inkább jeleznek, mint kimondanak. A magyar irodalomnak van egy az élőszóval rokonságot tartó, mesélő, anekdotázó, prédikáló hazaibb ága: Jókai, Vas Gereben, Tolnai, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Móra, Tamási, s egy irodalmibb, európaibb: Eötvös, Kemény, Ambrus, Babits, Kosztolányi. Németh szerencsésen egyesíti magában az előbbiek él2Ű Alföld, 1957. 1. sz. 16-18