Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)

Szemelvények, dokumentumok

szer-egyszer pihentetőül néhány stiláris kincsekben, metaforás szenzációkban szűkölködő, egyszerű szürke mondat. Juhász Géza: Közönség helyett közösség. Erdélyi József ] Kodolányi János, Németh László 17 Az újabb nemzedék legkülönb írója, Németh László, nem verssel, regénnyel magaslik ki, hanem tanulmányaival. Ereded gondolataival. Ezekben még inkább úttörő, mint Erdélyi a lírában. Budapesten nő föl, de görcsösen kapaszkodik a vidéki talajba: minden írónknak legyen egy faluja. Neki is van. Azért nem temetkezik el belé. Páratlan nyelvtehetséggel fúrja magát a nagy európai kultúrákba, görögbe, ladnba, olaszba, angolba, franciába, németbe, spanyolba, oroszba. Benne tudatosul a Duna-medencei tájékozódás igénye, rendre sajátítja el a horvát nyelvet, a lengyelt, románt, csehet. S mindezek birtokába válik a magyar szellem szigorú ellenőrévé. A legmagasabb európai igénnyel mér, — de a magyar népi közösség nevében. Nem hajlandó az európaiság mázáért odadobni magyar jellegünket, sőt minél mélyebbre hatol az egyetemes művelődésben, annál áhítatosabban értékeli népi kultúránkat, hiszen ez a legmélyebb, legtisztább ízű bennünk. Németh sokáig éppúgy

7 el van szigetelve, mint Erdélyi volt, s százféle ürügyből máig bele-belekötnek, akár Kodolányiba. De legjava fiatalságunknak ő a tanítómestere, mégpedig átfogó, egyetemes látókörű tanítómester. Dr. Sz. K. : Cseresnyés. Németh László színműve a Nemzeti Színházban

1S A Cseresnyés nem az az iskola s dráma, amelyet a kaptafa szerint lehetne bírálni. Annyira nem az, hogy talán még a négy felvonásra tagoltság is ezt hangsúlyozza. Az első felvonás ugyan tiszta expozíciószerűen indul meg, de már ott kirobban forró levegőjével a dráma, s ezúttal nem a szokványdráma. Az író világosan megmutatja, hogy nem a külső körülmények alakító erejét akarja számba venni, s nem a vaksors, végzet mozgatja színművét, hanem az alakok benső törvényeinek engedelmeskednek, s ettől mozdul a dráma. (...) így válnak a színmű alakjai tulajdonképpen szimbólumokká. Ezek az alakok nyilván nem beszélhetik a maguk nyelvét, mint egy naturalisztikus drámában. Ezeknek az író nyelvét kell beszélniük, az alkotta őket, s az ő mondanivalóiért vannak a színpadon. Aki előtt ez a nyelv a maga tömör veretével nem ismerős, vagy nem ismerős egyáltalán ilyen mondanivaló, annak ez nem is mond semmit. Éppen ezért a szórakoztató ipar nyelvéhez szokott füleknek halálos unalom ez. S ez még a jobbik eset, mert esetleg félnek is tőle. A színészekre rótt feladat nem tartozott a könnyűek közé, mégis igen jól oldották meg őket. (—) 17 Tiszántúl, 1941. október 8. 5 18 Tiszántúl. 1942. január 15. 7