Nyakas Miklós: A bihari kishajdú városok története (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 5. Debrecen, 2005)

Az eladományozás. A hajdúper és következményei

járandóságok, taksák megfizetésére a többi alattvalók módjára kötelezendők. A felső-magyarországi kamarának néhány hónappal később újabb utasítást is küldtek, s a szabad hajdúvárosoktól „törvénytelenül használt" birtokoknak a kir. fiscus javára történő lefoglalását elrendelték. Hasonlóképpen intézkedett különben ez időben a bécsi udvari kamara a Jászkunság kiváltságát illetően is, hangoztatva, hogy az idők egészen megváltoztak, kiváltságuk ezért már hatályát vesztette. A császári udvart valójában az vezette, hogy bevételeit növelje! Azokon a területeken, ahol katonailag indokoltnak tartotta, éppen ebben az időben indul el a határőrvidék szervezése, amely katonai feladatok ellátása fejében adózási és önigazgatási kiváltságokat biztosított. Hasonlatosakat, mint amelyeket itt készült felszámolni. Érthető, hogy mindezt a kortársak magyar nemzeti sérelemként értékelték. Párhuzamként említhetjük, az ekkor már Hajdúkerületté szerveződött hajdúvárosok 1702. évi összeírása esetén ugyanilyen adóztatási szándék húzódott meg.

554 A hajdúk kiváltságos helyzetének megszüntetése összefüggésbe hozható az újszerzeményi területek hasznosításával is, azzal a folyamattal, amely a töröktől nemrégiben felszabadított területeket az államkincstár tehermentesítésére, a felhalmozott adósságok rendezésére kívánta használni. Kiváltságaik kétségbe vonása ezzel tehát összefüggött! Mint kiváltságos, nemes helységeket az udvari kamara nem értékesíthette volna a hajdú mezővárosokat, szükség volt tehát privilégiumuk megvonására. Szabadságukat azok a hajdú városok sem tudták megőrizni, amelyek nem csupán az erdélyi fejedelemtől nyertek katonai szolgálatuk fejében privilégiumot, hanem a helységek földesuraitól pénzen is megváltották földjüket. Amint fentebb láthattuk, a vásárlás mozzanata szinte valamennyi hajdúhely esetében fennállt, még Szalonta esetében is. A török hódoltság után a bécsi udvari kamara Gáborjánt is a hajdúvárosokkal együtt kezelte, azokkal együtt idegenítette el, holott Gáborján „nemes város"-nak tartotta magát, amelynek kiváltság erősebb volt a hajdú városokénál.

555 Erre a következtetésre a vásárlás ténye miatt jutottak. A 18. század elejére a kamara rendkívül nagy összeggel, 264 749 forint 27 dénárral tartozott Eszterházy Pálnak, Magyarország nádorának.

556 Készpénzzel a tartozást kiegyenlíteni most sem tudták! A századfordulón elérkeV.ö. Herpay Gábor. Nemes családok Hajdú vármegyében. Debrecen, 1926. Részletes leírását adja az 1702-es összeírásnak. Mezősi K. i.m. 213. Szendrey István: Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Bp. 1968. 17.