A Nagykereki Bocskai várkastély történeti kiállítása ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

jogokkal felemelt hajdúvárosok, majd a megszerveződő hajdúkerületi törvényhatóság, később Hajdú megye, vala­mint Bihar mindig hűségesen őrizte, s máig elevenen ápolja nagy szülötte, jótevője emlékét, a nagy magyarok között is kiemelkedő Bocskai István alakját és politikai örökségét. A VÁRKASTÉLYRÓL Kereki neve először 1214-ben fordul elő, első birtokosai r r alighanem az Artándról származó, régi bihari Artándy csa­lád ősei lehettek, s ez lehetett ősi fészkük. A 15. század fo­lyamán a környék legnagyobb birtokosa, az Artándy család tizenegy faluból álló uradalma központjában, a vámszedő­helynek számító Kerekiben építette föl várkastélyát, ame­lyet először 1524-ben említ oklevél. Ekkor kötött egymás­r sal egyezséget az Artándy és a kismarjai Bocskai család. Mivel azonban egy 1449-ben keltezett oklevél a községet Váraljakereki néven említi, ez arra enged következtetni, hogy az erődítmény a 15. század első felében már létezett. Régészeti kutatások (ásatás és falkutatás) nélkül az épí­téstörténetnek erre és még sok más kérdésére egyelőre megbízható feleletet adni nem tudunk. Tény, hogy a 16. század elején az Artándyak az országos politika tényezőivé váltak. Ekkorára Kereki körül tekintélyes uradalmat alakí­tottak ki, amelyhez 1524-ben a következő települések tar­toztak: Ádám, Artánd, Bors, Erapáti, Ertarcsa, Konyár, Kö­bölkút, Kis- és Nagyszántó, Kisszomlin, Szakái. Az 1552-es összeírás szerint 8 adózó telek volt r Kerekiben, Artándy Kelemennek, Izabella királyné buzgó hívének a birtokában. Teljes uradalmának adózó portaszá­ma elérte a 120-at, ezzel a vármegye egyik legnagyobb do­míniumának számított. Ekkoriban tért át a település lakos­sága a katolikusról a protestáns hitre. 1553 tavaszán Kerekiben tartották a tiszántúli nemesek azt a népes részor­szággyűlést, amely elhatározta Izabella királyné és fia, Já­nos Zsigmond visszahívását az országba, amelyhez segítsé­get kérték a töröktől is. A Török Birodalom Temesvár és Szolnok (1552), vala­mint Gyula (1566) eleste után a Tiszántúl nyugati szegélyén fekvő erődítményeket és a hozzá tartozó uradalmakat a 16. század utolsó harmadában egyre következetesebben igye­kezett bekebelezni. Erre a későbbiekben a törökök számára 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom