Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

toronyban. Nem volt nagy szoba. Egy nehéz láda, egy magas szekrény, egy karosszék, egy asztalka, egy vadbőrökkel takart kerevet, egy kárpitoságy és falba vert fogasok alkották a berendezését. Az asztalon karos gyertyatartó állott, és a gyertyák fényétől hosszú árnyékok ingtak a vörös kárpittal kirakott falakon. Az érintetlen ágyat díszes szőnyeg fedte, amely jól látszott, mert a rézkarikákon függő dupla vörös tafotarojtos szuperlát félre volt húzva. Alig ért fel Bocskai a szobájába, máris kopogtak az ajtaján. János deák nyitott be urához. A deák már jobban volt, vastag posztódolmányt és nadrágot viselt, a nyakára pedig gyapjúkendőt kötött. Ura kínálására beleült a nagy karosszékbe. Bocskai a heverőn foglalt helyet. — Négyszemközt lenne beszédem nagyságoddal — kezdte —, azért nem szóltam odalent. — Halljam hát! — biztatta Bocskai kíváncsian. A deák szája körül mély barázdát vetett az aggodalom. Jobb keze ujjai végigfésülték ősz szálakkal tarkított üstökét, azután még mindig rekedt, csöndes hangján folytatta: — Szénási Mihállyal meg avval a bika nyakú Kövi Gergellyel értettem szót kevéssel előbb. Mindenutána pediglen úgy tetszik nékem, hogy vagyon ész a kobakjukban, úgy vélem, helyes lészen, ha elmondom nagyságodnak, már azért is, mert magam is osztozom vélük. Ez a Mihály kemény legény, sehogyan sem tetszett néki a nyúlszívű Fráter István tanácsa, de nem tetszett néki az sem, hogy nagyságod a törökhöz akar futni. — Miért nem tetszett néki? — Megmondom tüstént — felelte Bocskai kérdésére a deák. — Ez a Mihály a többiek előtt nem akart más véleményen lenne, mint nagyságod. Csak úgy sündörgött mellettem az estebéd után, mivelhogy tudja, nagyságod bizalmasa vagyok. — Mit mondott hát? — kérdezte Bocskai most már türelmetlenül. A deák szemébe nézett urának, úgy válaszolta: — Szégyen lenne, ha nagyságod itt hagyná a várait, és a törökhöz futna. Ezt monda ez a hajdú. Kimondta úgy, hogy még a szeme sem rebbent. Csönd volt. Bocskai nem felelt nyomban. Mozdulatlan arccal meredt belé a gyertyák imbolygó lángjába. Azután megszólalt: — Jó, hogy megmondtad, fiam. Magam is ezen töprengtem eddig. De engem nem az bántott, hogy szégyen-é, avagy nem, amit cselekszik az ember, hanem csak az: használ-é véle, avagy nem. Az ötlött eszembe, hogy