Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)
A kortársak szemével
asszonyt és leányt támadtak meg, szemérmetlen ajánlatokat tettek nekik, de nemegyszer meg is erőszakolták őket, akár a városban, akár a külvárosban, akár a nyílt mezőn, ha a szükség úgy kívánta, hogy az erdőbe vagy a szomszédos falvakba kellett menniük. Ha a jó hírnév megőrzéséért a vétkeseket parancsnokuk engedélyével tövényszék elé állítottuk, egyáltalán nem tagadták tettüket, hanem azzal védekeztek, hogy minden általuk letepert vászoncselédnek kilenc magyar dénárt (vagy ahogy köznyelven mondják: egy lengyel dukátot) dugtak a keblébe vagy hagytak hátra a házában. S mindezt ők büntetlenül tehették, amit az a bestia parancsnokuk is megerősített. Az ocsmány ebekre hivatkoztak. De térjünk a tárgyra. Amikor a Birodalomba való utazásommal kapcsolatban már több mint százhatvanöt szavazat gyűlt össze, átvettem a Korponán tartózkodó főurak és vármegyekövetek pecsétjével megerősített leveleket, ezeket egyrészt pátens formájában készítették el, másrészt pedig minden egyes elektorhoz külön-külön irányították. Útiköltségre kaptam ezer forintot, s egy határozott instrukcióval is elláttak. Mindezek lezajlása után készülődni kezdtem az útra. A Vezér különös nyomatékkal meghagyta nekem, hogy az arianizmus vádja alól, amelyről a legutolsó reggelizés alkalmával, amikor több más bizalmas emberrel együtt én is az asztalnál ültem, három ujját felemelve és a Szentháromság szent nevére megesküdve a legkomolyabban megerősítette, hogy az tőle nagyon távol van, tehát az arianizmus vádja alól tisztázzam őt a német fejedelmek előtt, akik közül ahhoz mejek először, akihez a legrövidebb úton s a legcélszerűbb módon eljutok. Búcsút mondok enyéimnek. Balsejtelem gyötör, de eltitkolom. Azelőtt sohasem éreztem távozáskor ilyen velső küzdelmet. Úgy rémlett , két kötél húz kétfelé, az egyik haza, a másik elfelé. Ugyanúgy küszködött magával szegény feleségem is, jövendő szenvedéseim sorstársa. Könnyezve kísért ki a házból, s utoljára tartotta elém búcsúcsókra két kicsi fiacskámat. Elindultam. Egyetlen szolga kísért, az íródeákom, aki Wittenbergben szándékozott maradni, hogy ott folytassa tanulmányait. Alig léptem ki a város kapuján, hirtelenül nagy ellenszél támadt, úgyhogy még a kocsis is kénytelen volt hol előre, hol hátra menni, és kora hajnaltól alig jutott túl Eperjesen egy mérfölddel. Akkor egy vaksötét, felperzselt faluban lerakott engem, de rövid pihenő után Bártfa felé siettünk. Én már ekkor megéreztem a rám váró eseményeket. Bártfa elővárosát (a város zárva volt) nyolc zászlóaljnyi hajdú tartotta megszállva, a prédálás okául azt hozták fel, hogy nem kapták meg a
