Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

vesszük meg Basta seregét... LIPPAI: Épp ez az, nagyuram: a szívünkig mászhatnak a tetúk, hogy hitünket marják ki lelkünkből! Nagyságod nem is hiszi, minő fájdalom belegondolni, hogy az én tiszta hitemet rongy lotyók, pénzen vett csavargók járhatják körbe lámpással, mustrálgatva, vajon nem esett-e folt rajta valahol? A hit nélkül valók, ezüstért-aranyért lelket áruló kufárok szava hihetőbb lehet, mint az enyém? Lehet ez semmiség, nagyuram? Gyanakodva nézzen az ember a legjobb cimborára, kenyeres pajtására is? BOCSKAI: Csak azt mondom, túlzói öcsém. Sápítozol, mint egy asszony. Katona nem gondol effélékkel, nem az ő dolga. Nem fél pajoroktól, bolhától... LIPPAI: Nem fél, de fejébe szökik a vér, ahogyan nekem, s azért ránt kardot, mert nem tudja, miként harcolhat ellenük. BOCSKAI: Le kell söpörni a zekéről, s azzal kész. Jó katona nem húz kardot minden szúpercegésre. Te immár örökké meztelen karddal jársz, lesvén, kit is kell ebben a percben kettéhasítani. Meztelen kard vagy már magad is, Balázs! Sérted, vágod, karcolod, aki a közeledben jár. Szúrod azt is, aki barátsággal közelít. Még engem is, aki pedig, lám, megbocsátattam neked, hiába bámultak oly megnyúlt képpel az urak, s hiába szikrázott szemükben a düh... LIPPAI: Meg is köszönöm nagyságod jóságát... BOCSKAI: Nincs mit köszöngetni, öcsém. Csatákat nyertél, nem egyet, s fényeset. Kósza népekből sereget formáltál, csavargókból, rablókból embert, katonát teremtettél. De azt mondom, ne légy meztelen kard. Minden dicsőséged elrongyolódhat a fájó sértések miatt, miket oly sebesen osztogatsz. Megmondtam tisztán: az urakra is szükségem van. Reátok is. Nem engedem hát gúnyos szavaidat, sok szeles csapkodásodat. Csákyt kevés híján levágtad... LIPPAI: Az a kutya engem halálosan mgbántott, nagyuram! O, aki hóhéroknak segédkezett, ő vágja az én orcámba a nagy „vétket": nem ismertem az apámat:... O, aki Bastának segített eke elé fogni testvéreinket, s röhögött, mert kóbor ebet, macskát öszszeszedtünk, ha éhen pusztulni nem akartunk... Volt kiéhezett,