Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

homlokára. Érezte a lány kezét remegni a kezében. Másként beszélt vele mindig a principissa, mint a többi erdélyiekkel. Másként...? Itt álltak. Kornis, Jósika, Csáky... Várták... telik-e az óra? Férfi lesz-e a fejedelemből? S még percek is alig múltak, már sikoltozott Zsigmond, feltépte a nagyablakot, mintha ördögök mardosták volna teste belsejét. Leugrik az emeletről, ha a vén grófnő nem nyitja ki az ajtót... Komor, hamuszín arca lett egyszerre Jósikának. Köpött volna, ha nem szégyelli. Lelkében akkor sóvárogta először a gyöngyös fejedelemsüveget... Csúz, köszvény... mint minden nagyúrnak, Bocskai Istvánnak is azt javallja a felcser, hintóban, ne lóháton járja az utakat. Míg döcög vele Szatmár felé a kocsi, ideje van, magában végigélni, végigjárni lélekben egész életét. Ahogy mennek az egykori Kendy-birtokok mellett, a vele levő hadnagy beszól: nem akarna-e nagyságod megpihenni a kastélyban. A fiskus tette rá a kezét, nem él benne senki a hajdaniakból, csak a két Kendy lány, két özvegyasszzony. Alkonyodik, szél szalad végig, hol lehet a legközelebbi kastély, ahol egy éjszakára Bocskai párnára hajthatja fejét? A kép: ő maga megy a rögtönzött kolozsvári siralomházba, s mondja nekik: készüljetek, imhol penna s papír, ki mit kíván végsőnek, írhatjátok! Kendy nézett rá, véreres szemmel. Istenfélő volt, nem átkozta, csak nézett rá... Ha most élne Kendy Sándor, mondaná neki csendes szóval: bátyám: jobban láttad, mint én, prágás szemmel, szerelmesen a bolond császárba. Akkorát fordítottunk a kormányon, én tettem Zsigmond kezével — s lám, beletört Erdély kocsitengelye. Óriás, prédának kitett test, ahogy itt fekszik az ország. Ha Kendy Sándorék hintáztak volna tovább, ma is boldog lenne Transsylvania. Beér Szatmárba úgy, hogy két éjszakát kocsiban szunyókált. Összetörten, dideregve jön meg. Nem hál egy fedél alatt kísértetekkel, abban a házban, ahol két Kendy lány özvegyeskedik. Szatmárban fogadja a német kapitány. Mint volt erdélyi főgenerális, Bocskai ismer minden várat, öreg pattantyúst, régi diákot, várnagyfélét. De Szatmárban már alig-alig lézeng mutatóban egy-egy öreg magyar. Vallonok, csehek, burgundiak, morvák. Parasztlovakat ösztökélnek, parasztmarhákat hajtanak, amikor hintója beér a várba. Falvakban jártak adóért a zsoldosok, exekválásnak nevezik az ilyen kirándulást. A várkapitány főzte nem esik ínyére. Máskor... régen úgy nézte volna, amikor terelik a parasztjószgot, hogy ez hozzátartozik az emberi sors megpróbáltatásaihoz. Ki-ki viselje el, ami ráméretett, ha úr, ha paraszt. De most látja a csontos ökölsort, ahogy sovány vázkarokból kiágal, mered az ég felé, elől a röhögő zsoldos, mögötte az elbi-