Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

lene ölni, hogy elvesszen a sárkány... — Elébb Prágába megyünk... szóval próbálunk, nem fegyverekkel, — mondta és Lippai Balázsra, a hajdúvezérre nézett. Lippainak nagyon melege lett. Elöntötte a vére. Sötét kún vére, melybe már délszláv is került anyja révin. Azután mást gondolt. Eszébe jutott az a tízezernyi hontalan, kik bizonytalanul laktak s éltek szerteszét a nagy pusztán, a zsombékok között s akik most őt Bocskayhoz küldték. — Eddig kellett volna, Uram. — Mondta és a fürge hajdúkra gondolt: a tél már közeledett, a rideg legények kenyér és zsold, posztó és valamirevaló fegyverek nélkül lézengtek s várták az irgalmatlanul közelgő hidegeket. Számuk egyre nőtt. — Elébb kellett volna. Uram! A tegnap is háromszázan jöttek Erdélyből, kemény legények, szegények és mind reformáltak, akik már megunták Básta úr szekerét húzni. Ennek az alávaló disznónak, aki még ma is húszezer aranyakkal tartozik az elmaradt zsoldba a szegény hajdúknak. Hogy ismét nem felelt senki szavára, újra csak arra gondolt, hogy mi lesz ezután, sikerül-e ezt az embert maguknak s a magyar ügynek megnyerni, ezt az embert, aki Rudolfus tanácsosa volt s akit német lelkűnek hívnak szerteszét az országban s aki most is elébb Prágába akar menni. Mégis reménykedett, tudta, hogy most Bethlen úrral levelezik, aki a töröknél van s azt is tudja, hogy a nyáron keményen összetűzött Belgiojosoval, ezzel a hitvány taliánnal. Lám őt is becsapta, mert a kialkudott zsoldból ezer dénárt visszatartott. —Balázs... te azt hiszed, heába mennék Prágába, hogy már késő lenne...? — hallatszott végre. A szólított az ajtón nyugtatta tekintetét, mintha azt kémlelte volna, nem hallgatózik-e valaki, aki elárulja... Mert már most tudta, hogy ha nem sikerül jószándékuk, akkor zsoldba kell ismét állni s harcolni ott, ahová viszik és kirabolni azt és ott, ahol megéheznek, mert élni kell. Belgiojoso, vagy Básta, vagy a török, vagy a pártos lengyel urak zsoldjában, valahol, mert élni kell. Ha most nem sikerül, ismét lesznek szegény hajdúk, éhezők és rablók és kegyetlenek a parancs szerint s most másoknak mondják majd, amit tavaly éppen ő mondott a siránkozó, marosvásárhelyi városbírónak: az Istentől pedig mü semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk. Igen, akkor ismét el kell hagyni nemzetet és Istent. — Balázs... te nem hiszed... — hallatszott ismét. — Nem, Uram! Rudolfus megzavarodva ül már rég a várában, órákat