Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

Mitzbán monda

lehet az ő születésök, / Hogy igy elhagyhatá őket a szüléjök. / Nyugodjunk meg tehát Isten végzésében, / S találjunk örömet felnevelésükben." így a halász, és a fiatal halászné / Hat kis ágyat készit, és kis fia mellé / Oda teszi őket, s leve gondos anyjok, / S táplálta, ruházta; s a többi halászok / Segitették ezen emberséges tettért / Mindennel, miként egy áldott és jó testvért. Ezalatt Miczbán is hazatért a hadból, / S újra zene hangzott a bánnak várából, /Sa győzelmi nagy lakomát gyermeke, / A nem rég született nagy ünneppé tette, / Atya már hős Miczbán; mily magasztos érzés / Atyának lenni! ezt csak az tudhatja és / Érzi ki maga már érezte valaha. / E szent örömben nem osztozott az anya, / Mert Miczbánné lelkét a bűnös öntudat / Ónterhe lenyomá, hogy ártatlan kis hat / Csecsemőjét az ő megegyezésével, / Nagynénje a Tisza árjába veszté el. / Oh! ugyan tisztán hát hogy osztozott volna / Férje határtalan nagy boldogságába. Tizenhat esztendő tünt ez eset óta / A mulandóságnak pusztitó torkába; / De a büszke bánné családi örömét / Ég nem szaporitá, s egyetlen gyermekét / Nem ajándékozá meg több testvérekkel, / S ő titokban küzdött keble rémeivel: / A meg nem nyugtatott lélekismerettel, / És egy szörnyű titok megőrizésével. / Gyakran lábaihoz akart már borulni / Szeretett férjének, és kegyért koldulni, / Hogy meg ne ölje őt, ha talán véletlen / Megtudná, hogy vala ő olyan kegyetlen, / Mikép hiúságból gyermek-gyikos leve; / Mert ez eseménynek nem volt semmi hire, / Mivel sem a hat kis gyermek hulláját / Sohasem találtál fel, sem további sorsát / Csak közelitőleg fel nem emlegették, / S ezek kebelében még inkább felkelték / A lélekismeret szemrehányásait, / Mi ugy elhervasztá a bánné orczáit, / Hogy a szép asszony legvirágzóbb évében / Fonyadt, mint a virág a nap hőségében. De hát a jó halász mit csinált ezalatt? / Nevelt a hazának oly derék fiaiakat, / Kik ésszel és karddal szolgáltának annak, / És beállottak mind hamar katonának. / Korra egyformák, és arczra egyenlőek, / Mindenütt szivesen fogadtatva lőnek. Neveik valának: Ákos, László, Csaba, / Tas, kit Sasnak hitak, Elemér és Tuba / Ákos szépen tudott lantolni; s midőn a / Nap bevégeztével befejezett munka / Után a fűzfáknak árnyi alá ültek, / Sorsukat szép dalba fűzve énekeltek, / Míg a holdnak szelid ezüstös sugara / Nem sütött mindnyájok nyugalmos álmára. Oh de fenn a várban a bánné virrasztott, / S Ernőd fia felett könyeket árasztott, / És szép homlokát átfogva ugy zokogott; / Mert ha látta őt, rög-