Kisfaludy László: A kisfaludy Kisfaludy család története (Régi magyar családok 2. Debrecen, 2004)
Kisfaludyak Rákóczi seregében: a család 18. századi történetének kiemelkedő alakjai
A harci eseményekben nem nagyon találkozunk nevével (feltehetően végigharcolta a legtöbb nagy ütközetet), annál érdekesebb viszont pályafutása a szabadságharc leverését követően. A harcok befejeztével emigrált, Rákóczival tartott Angliába, majd Franciaországban kötött ki, ahol beállt a huszárok közé, és őrnagyi rendfokozatot ért el. Életének e szakaszát édesanyjához írt, nemegyszer megrázó hangvételű leveleiből ismerjük pontosan. Ilyen az a levél is, melyet 1717. október 21-én vetett papírra Párizsban, hangot adva olthatatlan honvágyának és mély vallásosságának: „...azért kegyelmedet édes asszonyom anyám kérem irántam semmit se búsuljon, az isten ezután is gondot fog rólam viselni, s kegyelmedet sem hagyja el, mellyért mindennap kérem az én Istenemet, csak őbenne veszik reménységünket, s megadja hogy még megláthatjuk egy mást..." An Egy évvel később szintén Párizsból üzent haza viselt dolgairól, és e levélben fennkölt irodalmi vénáról tesz tanúbizonyságot, elsősorban a befejező gondolatok során. Egyúttal azonban nagyon is racionális tanácsokkal látja el öccseit, Antalt és Balázst 156 , amikor az előttük álló jövőről beszél. Úgy véljük, a levél a maga módján „műremeknek" tekinthető, ezért a megszokottnál kissé hosszabb részt közlünk belőle: „...ha már Antal öcsém a német törvényt tanulta, tanulja meg a magyar törvényt is, ahhoz nem sok fegyver és ló kívántatik, s idővel vice ispán lehet a vármegyében, s még nagyobb ember is az országban, csak Istenfélő legyen, szorgalmatosan tanuljon, tudományában el ne bízza magát, a mit tanult el ne felejtse, a mi pedig többi, nem elég tudni és okos embernek lenni, hanem az okosságnak hasznát is kell venni s avval hazájának szolgálni... Való, hogy a mi famíliánkból még egy prókátort sem tudok, hanem inkább mind hadi emberek voltak, de akaratosság nem sokat használt nékiek, sőt mindenikét az rontotta meg; atta volna Isten, hogy szegény Atyám is midőn utolszor hadban ment Imperiumban, inkább a gulyájához ment volna Györködre, nem jutottunk volna arra, amire jutottunk, jóllehet ugyan a Magyarországi utolsó háború végezte el romlásunkat. Ezek már megvannak, és ezen Isten ostorát méltán megérdemlettük, s már ezen meg történt dolgok nem egyébé, hanem példánkra szolgálhatnak... Én pedig az Istenre hagyom magamat ki életem hajóját kormányozza, és eddig mind tengeri, mind világi szerencsénk 413 MOL P 430/9. es., K. B. levelei/36.
