Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Üzetés, elletés

ha saját juha volt, azt maga vagy fiai őrizték. Láttuk, hogy a kospásztor megbízható, vagyonos ember volt. Olyat választottak a gazdák, akiben megbíztak, hogy nem adja el a kosc';at, vagy nem lopja meg a nyájat. Ezekre jobban kellett vigyázni, mint a többi nyájra, mert a pondró, meg a rüh jobban megtermett benne, a kosnyájnak ezért két bojtárja volt. Az elletés idő tehát a február volt, amikor a juhok még bent voltak a jászlon. Az anyajuhok tartása költséges volt, mivel a juhok télen is kijártak legelni, ha nem volt nagy hó, de az anyák nem hagyhatták ott a bárányokat. 30-40 anyára adtak egy kost. A kosok minden második napon voltak az anyákkal. Hagyományos tartás mellett a juhok vagy bent voltak a hodályban, vagy kint a hodály előtt. Az elletést bent a hodályban végeztették. Ha a juh nem tudott megelleni, annak általában az volt az oka, hogy „nem jól volt" nála a bárány. Vagy farral volt, vagy lába visszamaradt. Ilyenkor a juhász jobb keze ujjával segítette az ellést. Ha a báránynak rosszul volt a lába, azt megigazították. Ha nem volt az ellésnél baj, mindent ráhagytak az anyára. Ritkán történt meg, hogy az ellésnél megdöglött az anya, aminek az oka rendszerint az volt, hogy gyenge volt. Az is előfordult, hogy elléskor megdöglött a juhász báránya, s azt kicserélte a gazdáéval. Egyik adatközlőnk megvallotta, hogy egyszer egy hadházi gazdának adott ajándékba egy bárányt, a saját juha alá meg tett egyet a gazdáéból. Ezeket a fogadtatóban igyekezett egymáshoz szoktatni oly módon, hogy amikor az anya vizelt, alátette az idegen bárányt, s az anya a saját vizeletének szaga miatt azt elfogadta. A bárány igazi anyját fejhette, s az minden fejéskor adott egy fél liter tejet. Mint adatközlőnk megjegyezte, az ilyesmit nem szokták a juhászok egymásnak sem elmondani. Ahogy a megellett juhok száma szaporodott, arrébb rakták a drankát, hogy több bárány elférjen az elkerített részben. Amelyik anyának először lett fia, néha „elidegenedett" a fiától. Ennek külön elválasztott „fogadtatót" rekesztettek el. Ebben az anya nem tudott szaladgálni, el kellett fogadnia a bárányt. Az etetést is bent a hodályban végezték. Ha az anyák a hodályon kívül maradtak volna, a bárányok nyugtalan bőgésére körülszaladgálták volna a hodályt. Az anyáknak elválasztásig kellett a bárányokkal együtt lenni. Ezután az anya már kint lehetett a legelőn, de az anyák és bárányok külön csapatban jártak. (O. P.). A „kettős fias" juh anyának ellés előtt nagy hasa volt, mindkét felől tele volt a horpasza. Az iker bárányokat jól kellett tartani, vetett takarmánnyal (bükköny, here) ellátni, naponta kétszer abrakoltatni, a többitől külön tartani. A pásztorok a kettős (iker) bárányból nem hagytak kost, mert az nem nőtt meg. Még ha jól abrakolták is, kicsi maradt, szaporításra alkalmatlan volt. Ha a juh nem tudott megelleni, annak az volt az oka, hogy a bárány lába az ellésnél visszamaradt, vagy farral volt az anya méhében. Ilyenkor a juhásznak kellett az ellést segíteni. Ellés idején a juhász is, meg a bojtár is ott volt a juhok mellett, éjszaka viharlámpával világítottak, hogy azonnal szedhessék össze a bárányokat. Ha két anya egymás mellett ellett, egyik anya „felvehette" a másik fiát is 4 92 <§>