Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - A puli és a szamár
ta meg, hogy mennyiért kelt el a jószága, de az előre meghatározott ár feletti összeget nem kérhette a pásztortól. A hajdúnánásiak más helységek vásáraira nem küldtek „szabados" (gulyabeli) jószágot, ilyenek csak Böszörményből kerültek eladásra. A puli és a szamár A pásztornak a bojtárok mellett fontos és hasznos segítőtársa volt a kutya. Az előző századokban a nagytestű, erős, bátor fajtákat, - mint a kuvasz és a komondor - tartották, ezek a farkasok ellen is megvédték a jószágot, meg ha kellett, a pásztorokat is. Megtörtént, hogy a farkasok - ha elaludt a nyáj mellett - a pásztort is megölték. Még a XIX. században egy pásztornak 6 kutyája is volt, ebből 2-4 szelindek. Ezek nyakára „nyakörvet" tettek, amiből hegyes vasszögek álltak ki, mert a farkas mindig a kutya nyakát harapta. A farkasok a pusztán, különösen télen, a magános szekereket, szánokat gyakran megtámadták. E miatt a gazdák hosszabb utakra nem indultak egyedül, s villákkal, fejszével felszerelve, többed magukkal vágtak neki az útnak. A négy lovas szekereket, szánokat - egyik lovon úlve - nyeregből irányították. (F. F.) Az újabb időkben a juhászok csak pulit tartottak, ami őket soha el nem hagyta. Ezek, ha tehették, a városba is elkísérték gazdáikat. Akinek volt egy jó pulija, az annak a nőstény fiait meghagyta, de a kanokat rendszerint „eldobta", mert azok felnövekedve gyakran elkóboroltak. A jó kutya jól szoktatva mindig a nyáj mellett maradt. Erre már kicsi korától kezdve tanították. Amikor még járni is alig tudott, a pásztor ölben vitte ki a legelőre, de ott estig nagyon elfáradt. A puli okos és tanulékony fajta volt, a jószág terelését hamar megtanulta. Úgy mondták, volt pásztor, aki butább volt a kutyájánál. A jó kutyának „víribe" volt a jószág. Legnehezebben azt értette meg, hogy - Gyere ide!, mert mindig a jószág körúl akart lenni. Ha a pásztor kúldte a nyájhoz, s visszajött, kis darab kenyeret kapott. Ha nem jött vissza, akkor a pásztor „kampójával parancsolt" neki. Egyébként megütni nem volt szabad, mert attól a kutya „elnyűtt", félénkké vált. A kutyát legjobb volt magában tanítani, mert ha másikkal járt, akkor később sem akart egyedül lenni. Néha mégis eredményes volt, ha a fiatal kutyát öreg kutyával taníttatták. A jó kutya a juhász szavára már kicsi korától „elindult", másik viszont csak egy éves korában. Ha nem értette, vagy nem akarta megérteni, hogy a gazdája mit kíván tőle, meg is verhették. Ilyenkor kenyeret se adtak neki, mert ha arra szokott, hogy csak a kenyér után megy a nyájhoz, mindig erre várt. Ha kellett, megfenyítették, mint a gyereket. Ha csak az egyik jószágot bántotta, rákiáltottak, hogy - Eredj arrébb! A tanításhoz nagy gyakorlat kellett. Ha a gulyából vagy nyájból elmaradt néhány jószág, s azok közül a kutya visszahajtott egyet, újra küldték a többiért. A kutya megértette, s magától rájött arra, hogy könnyebb egyszerre mindet visszahajtani, mint a pásztor parancsát egyenként teljesíteni. A tapasztalat szerint az lett a jó nyájőrző, amelyik későn indult el, mert 4 84*^
