Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Elhullott állatok, tiltott vágások

ültek egy asztalhoz a pásztorral. A vacsora általában húsféle volt, a pásztorok már unták is a mindennapi húst, s kívánták a savanyú ételt. Ilyet azonban a gazdák feleségei nem főztek, szégyelték volna, hogy ezzel tartják a pásztort. Elvétve akadtak zsugori gazdák, akik savanyú levest vagy lebbencset adtak. A húst pedig addig tartogatták, míg az megromlott és akkor főzték meg a pásztornak. Ezekre mondták a pásztorok: „A fene egye meg a karórágóját". Ezek a gazdák leginkább családtalanok voltak, vagyonuk meg annyi volt, hogy számát se tudták. Mégis féltek, hogy éhen fognak halni. Vacsora után a számadó köszönte meg az ételt. Általában ő volt a legöregebb, s ez így illett. Utána még borozgattak, a bojtárok is maradtak még egy kis beszélgetésre. (M. J.) Elhullott állatok, tiltott vágások A gulyás, ha éhes volt, „lerántotta egy borjúnak a bőrét", húsát megfőzte, s azt a levéből kiszedve egy ponyvára kiterítette. Mikor a szél megfújta, a megszáradt húsdarabokat összeszedte egy zsákba. Ebédre ebből főzött „pirított levest", a húst a levesbe darabolta. (O. A.) Amikor a pásztoroknál elfogyott a hús, a számadó bement a városba a gazdához. - Jó napot gazduram! - Ma mi baj? - kérdezte a gazda. - Hát a baj az, hogy beteg az üsző! - Hát amire válik! - mondta a gazda. Ekkor a gulyás visszament a gulyához, megkérdezte a többi pásztort: - Mem hiányzik egy kis hús? - Dehogy nem! ... Hajnalban leütötték a borjút, - a szarva közé csaptak és az „nyújtotta ki a bocskort". Megnyúzták, a bőrét a bojtár bevitte a gazdának, a húst meg szétosztották maguk között. Sose veszítettek rajta. Volt olyan gazda, aki a jószág betegségének a hírére azt mondta: - Ma megyek, megnízem! így nem merték a borjút levágni, de ha úgy látta a gazda, hogy a jószág valóban beteg, miután hazament, a pásztorok csak „fűbe ütötték". - Gazduram, csak megdöglött! - Láttam, gyenge vót! Csikót egy nyáron csak egyet ütöttek le, azt is csak akkor, ha olyan volt „mint a szappan". Borjú néha minden hétre jutott. A csikón nem is nagyon kaptak a pásztorok, pedig ahogy mondták: - Az a legjobb, csak sok só kell a húsához! A csikósok nem tudták hússal viszonozni a gulyások szívességét, ehelyett fuvarral szolgálták azt meg. Ha „őrletni" mentek, kenyeret és „tarisznyát" (élelmet) vittek nekik. (H. Zs.) A juhász az elhullott jószágnak a bőrével számolt. Megnyúzta a birkát és amikor kijött a gazda, odaadta neki a bőrt. Ha a juhász azt a juhot nyúzta meg, amelyik nem volt beteg, a gazda észrevehette, de számon is tartotta, melyik juha milyen állapotban van. A betegséget a lenyúzott bőrön is tapasztalhatták. Ezért a pásztorok mindig a legrosszabb, betegnek látszó állatokat vágták le. Mint láttuk, a juhász az elhullott, vagy saját étkezésre levágott juhnak a bőrével számolt el. Megnyúzta, s amikor kijött a gazda, a bőrt odaadta neki. Ha a juhász nem a beteg jószágot nyúzta meg, azt a gazda megtudhatta abból, hogy a bőrön nem látszott 4 77 <§>