Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

Ajánlás

zésének „régmúltja". Az egyszerre kegyetlen és jóságos természettel azonosuló, annak törvényeit a magáévá lényegítő „rideg pásztori" létforma és létértelmezés meghatározatlan korú, tehát számunkra „ősinek" tetsző régiessége tárulkozik ki teljes valóságában, melyet - eddig úgy tudtuk - csak a magyar néprajz klasszikusainak - fél-klasszikusainak (pl. Herman Ottónak, Györffy Istvánnak, Madarassy Lászlónak, Ecsedi Istvánnak) tőlünk évszázadnyi távolságban keletkezett müveiből lehet megismernie a ma emberének. És annál inkább csodálkozni fog Janó Ákos könyvének olvasója, minél jobban ismeri a természetvédelmi területként elhíresült mai Hortobágyot, s ezen az okkal-joggal védett pusztán idegenforgalmi attrakcióvá alakított-formát pásztori jelenlétet! Rájön ugyanis a húvös-tárgyilagos leírásait, sors-ismertetéseket olvasva, hogy a leghitelesebbnek elgondolt „kulissza" és „jelmez" sem képes megidézni a ma embere számára a Nagy-Hortobágy - azaz: az ember szolgálatára rendelt, „haszonállatokkal": a környező városokban-mezővárosokban élt gazdák legfőbb vagyonával benépesített végeláthatatlan pusztaság leglényegét. Azt tudniillik, hogy milyen is volt, a körülmények kényszere miatt milyennek kellett lennie egykoron a pásztori lelkületnek és érzületnek. Hisz ez a lelkület és érzület tartotta meg évszázadokon át lényegileg változatlannak, mégis a folyton változó körülményekhez hozzáigazodónak az igencsak rideg körülmények közepette egymás méltó társainak megmaradt állatok és emberek együtt élésére - egymásra utaltságára alapozódó pusztai állattartást! Mem is olyan régen - 1950-1952-ben a Hortobágy „mellyékén", az 1950-es-'60-as évek fordulója tájt a Duna-Tisza közén: Bugac szomszédságában - az ifjú muzeológus Janó Ákos még találkozhatott ennek a pásztori rendnek néhány ihletett képviselőjével. S miközben figyelgette és hűségesen feljegyezte a kor-parancsként értelmezhető változásokról (pl. az állami gazdaságok és a téeszcsék szervezésének közvetlen és közvetett hatásáról) is egyet-mást eláruló, csak látszólag mitsem változó életvitelüket és kényszerű alkalmazkodásukat az „újhoz", s mindeközben hallgatta és jegyezgette a „régi öregek" viselt dolgairól (pl. a betyárokkal való kényszerű cimborálásról vagy a nem éppen a legegyenesebb úton szerzett húsból készülő, mégis gavallérosan vendéglátásra szánt paprikás-vacsoráikról) szóló „igaz történeteiket", talán ő maga sem mérlegelte, hogy ott és akkor a Történelemmel van találkozása. Hisz nem tett mást, mint akkortájt és azóta is minden etnográfus és folklorista: gyűjtötte, gyűjtötte, gyűjtötte az - úgymond - recens adatokat. Az egyszer-valamikor rögzített „jelenidejű" (azaz: recens) adatoknak - a személyes megfigyeléseknek és a nagy időt élt, de már régen halott, csak a valamikori néprajzi gyűjtő számára ismerős ismeretlenek valóságmeséinek - történeti jelentésére és jelentőségére a múló idő szokta rádöbbenteni az idősödő etnográfust. Mint ez esetben - mindannyiunk nagy-nagy szerencséjére - Janó Ákost is rádöbbentette, aki olyan adatokat, adatsorokat talált egykori gyűjtőfüzeteinek lapjain, melyek - annak ellenére, hogy könyvtárnyi a néprajzi irodalma a magyarországi állattartásnak-pásztorkodásnak - pó-