Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 2. Juhok, falkák, nyájak
A jó bika az, amelyiknek jó a fejállása, lábállása, szarvállása, kendője, orra is megfelelő. Kívánatos, hogy ne legyen hajlott hátú. Előnyös az egyenes hátszínvonal. Fejállások: Kurta fej, nem széles homlok. A dereka ne legyen nagyon hosszú. Előnyös az egyenes, nem kedvező a hajlott hát. Lábállás: A meredt láb gyenge. Jó, ha az első lábak egyenesek és vastagok. A hátsó lábaknak egy kicsit hajlottnak kell lenni. Kívánatos, hogy a szarvak egyenesen előre álljanak. Jó, ha a „kendő" mély. Az orr tiszta legyen, ne legyen szutykos, „májfoltos". Ha a bikaborjú orrában májfoltot találtak, az annak a jele volt, hogy az állat nem fajtiszta. A szarvak állását javíthatták úgy, hogy az állatnak még borjú korában „foglalóba" fogták a szarvát, s ez által egyenesre nevelték. A foglalót fából faragták ki a kívánt formára. A test fejlődését a borjú mozgatásával tudták szabályozni. Hogy a bikaborjú jó testű legyen, naponta legalább két óra hosszan járatták. Az 1950-es évek elején Hajdúböszörményben volt 7 bika, ezekből hat magyartarka, egy magyar. A háború előtt 14 bikából 8 magyar és 6 tarka volt. Most kevesebb a fojató jószágok száma, mert kevesebb az egész jószág állomány. Korábban volt egy magyar, meg egy tarka gulya. A ménesben a háború előtt is csak anyakancák voltak. (D. A.) A lovaknál megkülönböztettek piszra, kesely, hóka változatokat. Lámpásnak mondták, ha csillagja össze volt nőve a piszrájával. Ha a lónak kicsi keselysége volt a csülkön alul, azt sarokkeselynek mondták. Harisnyás volt a keselysége, ha az csülkön felül ért. Így volt első jobb/bal, vagy hátsó kesely. A lovak színei: Meggy pej, pirospej, gesztenyefekete, nyári fekete (télen fekete, nyárban kifakul), fakó (ritka, ha ez egy színű, leginkább farszijjas, vagyis a gerincén fut végig, a farkáig a fekete szín), szürke, vasderes, rozsdapelyhes (a feje fehéres, rozsdapelyhekkel, a lába sötét). (H. Zs.) A legelőkön szám szerint a marha volt a legtöbb, ezek után a juhok következtek fésűs (rambur) meg magyar. Merinói csak az 1900-as évek elejétől volt. (P. P.) A juhokat elsődlegesen fajta szerint, másodlagosan ivar- és kor szerint különböztették meg. A juhfajták között legősibb volt a racka. Úgy tartották, hogy ez az a magyar juh, amely már a honfoglalás óta a magyarság sajátja. A füves pusztákon az új hazában is évszázadokon keresztül ez őrizte a juhtartás ősi hagyományait és biztosította a lakosság hús-, tej- és gyapjú szükségleteinek közvetlen kielégítését. Igénytelen, az időjárást jól tűrő, sodronyos szőrű, felfelé álló szarvú, jó tejelő fajta. A későbbi időkben vele együtt élt ennek változata, az erdélyi racka és a cigája, valamint a kereszteződéssel kialakult göndörszőrű, kajlaszarvú purzsa. CItóbbi a Hortobágyon és környékén a XIX. században már egyre ritkábban fordult elő. 1 9 A pásztorok a purzsát is erdélyi faj19 Málnási Ödön: A szoboszlói juhászat. Néprajzi Értesítő XX. 1928. 57-78. 64-65. 4 31 i r
