Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 1. Határhasználat és a jószágtartás múltja

mi tulajdonba került legelőkre a városházán kellett megváltani és kifizetni annak évi bérét. A legelőbér egy nagyjószágra 85 Ft volt, juhokból hatot vettek egy nagyjószág számba. Egy hold legelőre egy nagyjószágot, vagy hat juhot számítottak. A bikák száma ekkor 100 volt, a század közepére ez 25-re csökkent. A város teljes határa 1940-ben 56778 kat. hold volt, ebből szántó 38263, kert 114, szőlő 1171, rét 3514, legelő 6656, erdő 3983, nádas 197 kat. hold, a többi terméketlen. Ezeket a területeket összehasonlítva az 1852. és 1879. évi adatokkal, látjuk, hogy a legelők területe erősen csökkent, a szántóké viszont jelentősen nőtt. Ez utóbbi időben a legelők a határ legszikesebb részét foglalták el. A Hajdúböszörményhez tartozó Bagota Kisszeggel együtt 2. 800 kat. hold területű. Bagotán nagy jószág volt, Szegben csak juhok 7 csapatban. Juhászok voltak itt adatgyűjtésünk idején Oláh István 51 éves, Rőth Lajos 45 éves, Molnár István 28 éves, Oláh Mihály 48 éves, Oláh Imre 51 éves és Holb Imre 62 éves. A második világháború előtt a juhoknak még 8 parcella legelőjük volt, most csak 4 „kelt el", mert nem volt többre kellő számú juh. Ugyanakkor Kisszegben egy köblös legelőre mehetett 6 birka, most 8 vagy 10 is. A korábbi 6. 600 juh száma az 1950-es évekre 1500-1600-ra csökkent. Összegezésül: Az állattartás és a földművelő gazdálkodás egymáshoz való viszonyát alapvetően egyfelől a rideg (szilaj) tartásmód, majd a kezes (istállózó) tartás, másfelől a szántóterületek fokozatos növekedése határozta meg. E két gazdálkodási mód alakulása párhuzamosan, de egymás ellen irányuló fejlődési folyamat szerint történt. Az állattartás és a földművelő gazdálkodás viszonyában mutatkozó érdekellentétek mellett azok egymást kiegészítő gyakorlatában érzékelhetjük a Hortobágy melléki, önkormányzati formák szerint működő településeknek a nagyhortobágyi állattartó rendszertől, s az ottani pásztorkultúrától eltérő sajátos vonásait. A hajdúvárosokban megtelepült lakosságnak a kezdeti időkben fő jövedelmi forrását a jószágtartás biztosította. Bár a városok közelében lévő kertségekben, s majd a megművelhető távolabbi területekre (Hajdúböszörményben a vidi „telekföldekre") kitelepült lakosság saját szükségletére alapvető élelmiszertermeléssel, kertgazdálkodással is foglalkozott, emellett jószágokat is tartott, de a földművelésnek az állattartással szemben alárendelt szerep jutott. A ridegen tartott nagyjószágok értékesítésének az országon kívüli, nyugati piacokon bő lehetőségei voltak, s ezeknek a pusztai legelőkön történő közös tartása és szaporulata anyagi terhet nem jelentett a lakosság számára. Amikor azonban- a külső piaci lehetőségek szűkülni kezdtek, s a fajtaváltással elterjedt igényesebb, a teljes rideg tartást nem tűrő jószágokat télen istállózni, s számukra téli takarmányt biztosítani kellett, megnőtt az igény a szántóföldekre, ahol vetett takarmányt (zabot, bükkönyt, kukoricát, répát) termeszthettek. A tarlószabadulás és a termények betakarítása után a szántóföldeken történő legeltetés sem volt elegendő a nagyszámú közös barmok, nyájak ellátására. A gazdák pedig elsősorban saját jó4 26*