Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - Pásztorélet a nagybarmoknál

karika volt, azon előzőleg áthúzták a kötél másik végét, így az megszorult a ló nyakán. A kötelet bal kézre szedték és bal kézzel hajították. Legeltetés közben, s az őrzésben is, a pásztor legjobb segítő társa volt a pásztorkutya. A pásztoroknak a barmoknál nagy erős kutyáik voltak. Ha egy ló elszaladt, a kutyák utána, s úgy megállították a lovat, hogy az sehova se tudott menni. Ezek a kutyák a farkastól sem féltek. Már messziről észrevették, megtámadták és megzavarták a farkast. A lakos nappal nem hagyta el a cserényt, napközben a főzés volt a feladata. Ha nagy szél volt, s kint nem tudott tüzelni, bent főzött a cserényben. Mire a jószág bejött, a lakos kész volt a vacsorával. Nagy szúnyogjárás idején a szokásosnál később volt a vacsora, mert a jószág napközben keveset legelhetett, s este tovább kint tartották a barmot. Az ügyes bujtár ilyenkor 2-3 pásztortüzet sikerített a cserény környékén, hogy azok füstjével távol tartsa a szúnyogokat. A tüzet nedves gallyal, fahéjjal, nyers árvaganéval táplálta, hogy minél jobban füstöljön, s hajtsa a vérszopókat. A pásztorok nemcsak a jószág összetartásához, hanem szétugrasztásához is értettek. Ha egyik pásztor megharagudott a másikra, annak barmát kalapzsír füstjével szétszórta. A kalap zsírját lekaparta, a jószágtól messze, kedvező széllel meggyújtotta, s így olyan bűzt támasztott, amitől szétszaladt a barom. Ha a kalapzsírt bőr darabokkal együtt tűzre szórták, s annak szagát a szél a jószág felé vitte, még jobban megvadult a barom. Amikor a barom kiállt a pusztára, a legerősebb bika kiválasztotta magának azt a tehenet, amelyik legelőbb indult folyatni. A többi bika ellenségesen követte az elsőt, de egyenként nem merték megtámadni. Mikor az első bika felugrott a tehénre, akkor a másik két legerősebb két oldalról neki szaladt, s a többi is lökte, ahol érte. Ezután a két legerősebb egymásnak fordult, a többi meg előbb hátracukkolua, majd nekifutva döfte az első bikát. Olyan ordítás keletkezett ekkor, hogy az egész barom összecsődült, nézte a veszekedőket, a pásztorok pedig drótos korbácsokkal igyekeztek szétverni a megvadult bikákat, hogy kárt ne tegyenek egymásban. A bika csak a korbácstól félt, meg a kutyáktól. Bottal hiába is próbálkoztak volna ellenük. Ha sikerült őket szétverni, az első bika egész nyáron nem ment többet a barom közé. Az ilyen kiuert bika azután emberre is veszélyes volt. Egyik adatközlőnk, Csontos Imre, pásztorkorában egyszer kivert bikával találkozott. Amikor meglátta a pusztán kódorgó bikát, felmászott egy vékony fára, szűrét pedig a földön hagyta. A bika mérgében a szűrt izzé-porrá taposta, a fát pedig ki akarta lökni az odamenekült ember alól. Gödröket kapart a földben és ordított. Amikor a fával nem boldogult, lefeküdt attól 8 méternyire és várt. Éjjel 3 óra felé, amikor a pásztorok megtérítették a barmot, a bika eloldalgott a fa közeléből, s vagy 400 méternyire követte a barmot. A fán ülő pásztort, aki még mindig nem mert hazamenni, a keresésére indult csősz találta meg, s mentette ki kellemetlen helyzetéből. Ezt a bikát később a pásztorok agyonverték. 4 152 <§>