Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - A pásztorok
lyatójuk volt, nem mindig lehetett azokat kiverni a baromból, emiatt néha a váltást napokkal vagy egy héttel is elhalasztották. A pusztákon olyan nagy baromkutak voltak, hogy úszkálni lehetett volna bennük. Némelyiken két vödör járt. Itatás előtt megmerték a vályút, de ha jött a jószág, folyton merni kellett a vizet. A móricgáti 7 baromkút között akadt lepadlózott, deszkázott és terméskővel, téglával kirakott is. A deszkával burkolt kút oldalait gerendákkal támasztották ki. Egy kútban három gerenda volt. A kútnak rovása (kávája) nem volt, e helyett száját korláttal kerítették körül. A kerek, súlyos favödrök miatt az itatás a legfárasztóbb munkák közé tartozott. A nyárfából kivájt, durván megfaragott vályúkat fatuskókra állították a földtől 1 m magasságra. Gyenge, hitvány borjúk ezt nehezen érték el, de ihattak a rétben, laposokon is. A XIX. század első felében Szánkon és Móricgáton a nagybarmok kint teleltek a pusztán. Aklokat készítettek számukra, ezek oldalát szalmával tüsökkel rakták be, hogy az időjárás viszontagságaitól védjék a jószágot. Tavaszra a jószág az akiokhoz hordott szalmát is felélte. A század közepétől ősszel a gazdáknak számbaadták állataikat, akik azokat elhajtották és maguk teleltették. A nagybarmokat Katalinkor, a méneseket később szaggatták, mivel a lovak még kis hóban elgazolhattak. A pásztorok M ég a XIX. század végén is a pásztorok, különösen a számadók tekintélyes emberek voltak. Sokan voltak, s összetartottak. Tekintélyük abban is megmutatkozott, hogy vagyont érő jószág volt a kezükre bízva. Jóindulatukra a gazdák is rászorultak, mert érdekük volt jószágaik gondos őrzése és minél jobb ellátása. A híres pásztorokat nem merték a gazdák megsérteni, vagy kártételért felelősségre vonni, mert féltek bosszújuktól. Aki nem becsülte a pásztort, s ezt ki is mutatta, annak jószágát nem gondozták megfelelően, sőt a pusztán hitványabbra cserélték. A pásztorok vágtak is fogyasztásra a rájuk bízott jószágból, s annak csak a bőrével számoltak. A gazdák barmaikat, méneseiket nem bízhatták szegény emberre, hanem vagyonilag is erős, az értékekért felelni tudó, megbízható, közismert s emellett bátor, elszánt emberekre, akik veszély idején a betyárokkal is szembe mertek szállni. A csikósok, gulyások számadói gyakran redemptus emberek voltak. Rangjukra büszkék, s a pásztor öntudat bojtárjaikban is hamarosan kifejlődött. Társadalmi hasznosságuk tudatában tekintélyüket fitogtatták, rangjuk elismertetésében versengtek. A csikósok és gulyások a pásztori rangsorban kétségkívül elől álltak, de egymással szemben tekintélyt el nem ismertek. A gulyások úgy tartották, hogy ha a csikós felül a lovára, „nagyobbat mutat", de magukat rangosabbnak, előbbvalónak tekintették, mivel többen voltak, s nagyobb számú jószágot őriztek. A csikósokat pedig szilaj természe4 146 *
