Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - A puszták képe, szerkezete a felosztás előtt
tovább mentek. Két lovas kocsival jártak, ritkán három lovat is befogtak a kocsiba. Lacházán a pásztorok ellátása a város kötelessége volt. A puszta őrei, rendfenntartói, a közbirtokosság képviselői a pusztacsőszök és pusztabírók voltak. A kunszentmiklósi, illetve lacházi gazdák a pusztai lakosok, vagy maguk közül választották őket. Állandóan kint tartózkodtak a pusztán, a közbirtokosság által természetbeni szolgáltatásként rendelkezésükre bocsátott pusztaházakban, 5 7 csőszházakban laktak családostól. Megbízatásuk nem volt időhöz kötve, csak elhalálozásuk esetén, vagy más alapos okok folytán választottak helyettük másokat. A pusztacsőszök közvetlenül és rendszeresen érintkeztek a pásztorokkal. Állandó határjárásaik során értesültek a pusztán történtekről, s azokról tájékoztatták a pusztabírókat. Felügyeltek a pásztorokra, a legeltetés rendjére, s arra, hogy idegen jószág ne járjon a pusztán. Járandóságuk Szánkon 25-30, Móricgáton 10 hold föld volt, amit a csőszházak környékén mértek ki számukra. A földhasználaton kívül annyi jószágot tarthattak, amennyit akartak, 5-6 db nagyjószágnál többre azonban nem volt szükségük. Földjeiket nem maguk művelték, azokat kiadták felibe, vagy fiaikkal, béreseikkel gondoztatták, maguk meg mindig a határt járták. Voltak közöttük gazdaemberek, akik saját földjüket árendába adták, tanyájukba lakót fogadtak. A pásztorokat a pusztabíró fogadta, aki leginkább a kunszentmiklósi, illetve lacházi gazdák közül került a pusztára. Maga nem járta a határt, intézkedéseit a csőszök közvetítették a pásztoroknak, s hajtották végre utasításait. Ha a csőszök bitangságban találták a jószágot, a pusztabíró a pásztorra vagy gazdájára bírságot rótt. Legnehezebb munkája a jószág összeírása, a jószáglétszám nyilvántartása volt. A gazdáktól ő vette át a jószágot, s adta át a pásztoroknak. A legeltetési díjakat, a szájbért is ő szedte össze a gazdáktól, s számolt el azokkal a közbirtokosságnak. A járandóságokért a közbirtokosság képviselői évenként kétszer jöttek ki a pusztára, mivel azt a gazdák is évenként két részletben fizették. A szájbér első felét Szent-György napkor, a második felét Katalinkor, a szétverés idején szedték be a gazdáktól. A jószágot a pusztabíró addig nem adta ki a gazdáknak, míg azok a szájbér második felét is ki nem fizették. Szétveréskor a pásztorok szerződése lejárt, a szájbérrel adós maradt gazdák jószágait a pusztabíró saját aklába hajtatta és saját takarmányával látta el, míg gazdáik a szájbérrel el nem jöttek értük. A pusztabíró ekkor az elfogyasztott takarmány árát is megkérte a gazdáktól. Ebbe az akolba zárták a bitang és befogott jószágot, valamint felgyógyulásukig itt tartották a legeltetés idején megbetegedett állatokat is. A pásztorok után a pusztabíró felelt a beteg jószágért a gazdák előtt. Az elkülönítéssel a betegség terjedését is igyekeztek meggátolni. 57 II. József es. kat. földm. 15. sz. Kecskeméti Állami Levéltár, kunszentmiklósi iratok (Pintér Sándor gyűjtése.) 4 142 *
