Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 6. Egy évszázad tanúja
Az 1950-es években a városban már nem volt annyi jószág, hogy teleltetésre bojtárt kellett volna fogadni hozzá. A fiatal pásztor télére beállt a Nemzeti Vállalathoz. Ott fizették meg őt legjobban, amennyit a még meglévő magán gazdálkodók nem tudtak adni. (M. J.) Öreg Tömöri János volt gulyás számadó hosszú életének tanúsága szerint vallotta: „Meg lehet unni a pásztorságot is. Ha tudtam volna földet venni, otthagytam volna. A mostani pásztorok csak felteszik a nagy kalapot, oszt Pásztor vagyok - mondják. De azt, amit én tudok, a mai pásztorok nem tudják. Az orvos is csak azt tudja: - Ótsuk be! En a régi pásztoroktól tanultam, amit tudok, meg a sok nyúzásból!" 6. Egy évszázad tanúja A Hortobágy melléke hagyományokon és szokásokon alapuló pásztorkultúrájának ok tekintetben kifejezője és tovább éltetője volt, a kutatásunk idején 80 éves adatközlőnk, Pintye Miklós egykori számadó juhász, akinek élettörténetét, a pásztorélettel kapcsolatos tapasztalatait, tudását és ismereteit volt alkalmunk írásban rögzíteni A pásztorság generációkon keresztül öröklődött, s vele együtt szállt az utókorra több évszázados tapasztalata, jellegzetes, sajátos világa. A XIX. század végére az állattartással szemben a földművelés vált uralkodóvá, s a pásztortársadalom bomlani kezdett. Pintye Miklós alakjában, mint egy nagy múltú pásztorgeneráció utolsó képviselőjében, még az ősi pásztorkultúra maradványait vizsgálhattuk. Apja és nagyapja is itt élt, juhászok voltak. Arról nem tudott, hogy ősei mikor kerültek erre a v Jékre, de nem a hajdú őslakosság köréből valók. A megkérdetett pásztorok között ő volt az egyik legidősebb és legtapasztaltabb. Közlései azért is igen értékes információkat tartalmaztak, mivel azok három generációra terjedtek ki: apjától és nagyapjától tanult, öröklött ismeretanyagára és saját tapasztalataira épült tudására. így tekinthetjük őt, ma már pótolhatatlan ismeretanyag birtokosának, egy évszázad tanújának. Apjának eljegyzése is megvolt, már esküdni akartak, amikor behívták katonának. Katonasági ideje után nem tudott nősülni, mert nem volt miből felöltöztetni az asszonyt. Beállt szolgálni bojtárnak. Számadónak nem kellett, mert nem volt juha, s nem bíztak benne. A böszörményi Szénás-közben lakó Vida Mihályhoz szegődött. Ennél a gazdánál akkor más juhász nem volt, csak nyárára, az elválasztás utáni időre fogadott fel bojtárt a bárányokhoz. Vida, különösen amikor az ellés volt, maga is kint szeretett lenni a pusztán. Két szamarával és talyigával járt ki a városból. Mindig vitt magával egy bütykös pálinkát és be-beszívott belőle. Egyszer a Vidi-érben elakadt a két csacsi, a gazda nem tudta onnan kihajtani őket, hátradőlt a talyigában és elaludt. Éjszaka aztán a szamarak megsokallták az állást és elindultak. A juhász már a kunyhó mellett költötte fel a gazdát és tisztességgel kérdezte: - Na, kiírkezett kend? Harmadjára is szólt hoz4 121 *