Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

az Élet komédiásai és pár hasonlót. A felesége nagyon meg volt vele elégedve, a további is rám lett bízva. - Nagyon jó volt ott mindenki, az irodán belül, úgy viszonyultunk egymáshoz, mintha nem is katonák lettünk volna. Valójában nem is voltunk katonák. Állami híres lótenyészet volt és már a monarchia idején katonákat alkalmaztak a híres tenyészethez. - Mint ahogy híresek voltak a negyven kis huszárok is, kiket tizennégy évesen vettek fel és tizennyolc éves korukig szolgáltak a barna zsinóros mentében, a piros nadrágban, sapkában. Majd azokból teltek ki a tisztesek a vezetó'k. Még itt idézek egy epizódot, ami szintén jellemző', az ottani életre. Már 1944 nyarán vettem meg Petó'fi Sándor összes költeménye könyvet. Gyula barátomnak is nagyon tetszett. Vasárnap elmulasztottuk a templomba menést, beültünk az irodába olvasni. A Szigetvári alhadnagy úr katolikus volt és az Istentiszteletük korábban volt. Mikor jött benézett az irodába és minket ott talált. Miért nem mentetek templomba, kérdi. - Gyula: Éppen menni akarunk. - Mentek, mentek és ott hagyott bennünket. De a következő vasárnap, szintén ott talált bennünket, felhajtja a könyvet előttem. Igen, megint Petőfit olvassák. Én meg, mivel vicces ember is volt, azt találtam meggondolatlanul mondani. „Alhadnagy úr, olyan szép versek vannak a könyvben, majdnem annyi mintha templomba mennénk." Feltolta a szemüvegét, visszanézett ránk és elment. Gyula mindjárt mondta, „Te komám ezt nem jól tetted, tudod az öreg mennyire vallásos." Meg is bántam. Hét derekán elébe állok, „Alhadnagy úr, alázatosan kérek öt nap szabadságot." Rám néz, „Fiam, kinek annyi ha Petőfit olvassa, mintha templomba menne, az ne menjen szabadságra sem." Próbáltam én. De Alhadnagy úr... De végeztem, punktum lett belőle. Leforrázva távoztam. Utánam kijött Csanádi őrmester a helyettese, ki igen jó barátságos ember volt és mondja, „Na Pityukám, te jól megcsináltad, ismered az öreget, de próbáld meg, gyere be és kérjél bocsánatot. Bementem, hogy én nagyon megbántam, de csak punktum lett belőle. Elvoltam kenődve, a leszerelést vártuk és a ruhám akartam behozni. Tíz óra után lássuk, hogy a táskával eltávozott az alhadnagy úr. Bementen Csanádihoz, mosolyog, azt mondja nekem, „Próbáld meg állítsd ki a szabadságos leveledet és ha az Őrnagy úr a lakásán van és aláírja, még szerencséd lehet." Mindjárt sejtettem valamit. Kiállítottam a szabadságos levelemet, csak reggel öt napot kértem, akkor hat napra állítottam ki. Lementem, az Őrnagy úr a halban, az asztalánál ült. Elébe állok, tisztelgek, „Őrnagy úr, alázatosan kérek hat nap szabadságot." Nyújtja a kezét, aláírja a levelet, „Nézd meg fiam, húznak e a Hortobágyon a vadludak. „Igen Őrnagy úr, meg nézem, tisztelegtem és távoztam. - Délben félegykor volt vonat, el- készültem és éppen, kiértem. Mezőtúron átszálltam Túrkevének, onnan gyalog át tizenhárom kilómétert Kisújszállásnak, hova éppen beértem és már Debrecenből is indulóban volt a vonat Balmazújvásosnak és már naplementre itthon voltam. Augusztus dereka volt, a szabadság ideje alatt, apámmal haza hordtuk a szalmát. Akkor már Lajos öcsém is katona volt. Reggel nyolcra értem vissza, már bent voltak az irodában. Jelentkezek, az Alhadnagy úr rá mutatott a párnázott ajtóra, „Fiam, jelentkezz az Őrnagy úrnál." - Az Őrnagy úr leültetetett, - Erdélyen át, már közeledett a front, - azt mondja nekem, -„Ugye fiam, ha ide érnek 95