Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Úgy telt jobban az idő, hogy azon vettük észre, hogy eljött a Karácsony hete, mikor meg kellett szorítani a munkát, hogy az ünnepekre legyen elég takarmány. Úgy eltelt a közel három hónap, hogy észre sem vettük. Hat nap szabadság járt, Karácsonyra jöttünk szabadságra, a Kovács Bandi is. A törzsőrmesterünk gondoskodott rendes ruháról, csizmáról, kardról, sarkantyúról. A szabadságra az agyusztált ruhában, a pallérozott karddal, sarkantyúval úgy ki lettünk csípve, hogy nem ismertünk saját magunkra. - Az András barátommal a szarvasi állomásig együtt jöttünk, mondtam neki, „Te komám, én szégyellek haza menni így kicsípve, még katonák sem voltunk." De mondja ő, „Nem baj komám, csak feszítsünk, lesz majd ez másképp is, csak kerüljünk be a kiképzésre." (Ugyanis, két turnusba voltak a kiképzések osztva, mi az első fele, akik idejében beértünk, egyenesen ki lettünk osztva pusztára, az állományok ellátására.] Kényesen kiöltözve, fényes karddal, sarkantyúval érkeztem Karácsonyra haza. Néztek utánam, ahogy jöttem az állomásról, takaros csődörös huszár lett ez a Pál Pista, mondták. De én mire hazajöttem, azonnal levetettem mindent magamról és civilbe öltöztem. Hiába mondta apám, hogy milyen jól nézek ki a katonaruhába. Sohasem voltam életemben kivagyi. Kellemesen elteltek az ünnepek, a komák, az előző éviek is együtt ültük meg az ünnepet, de a következő karácsonyra, már csak a zöld hadi levél, a frontról jött többjüktől. Találkozni is, majd hosszú idő múlva találkoztunk, amelyikük túl élte a háborút, a hadifogságot. Kinek, kinek, hogyan hozta a sorsa. - Nekem még megadatott, hogy gyakran jöhettem szabadságra. Mikor bevonultam a szabadságról, már az Új év másod napján megkezdődött az állomány körmölése, két őrmester és egy tizedes végezte. Ahhoz is ember kellett, hogy a ló patáját meg fogja úgy, hogy az őrmester urak végezhessék a dolgukat, mert az állatok is érezték, ha nem ember fogja a patájukat. Legtöbben tehetetlennek bizonyultak, végül ketten, a nagy Kardos társammal maradtunk épen, mire az angolfélvérrel végeztek. Majd az őrmesterek indítványozták a szolgálatvezető tiszthelyettesnél, hogy a két éves évjárathoz, kettőnket elvinnének és adnának helyettünk inkább három embert. Nekünk meg ígérték, ha ott is helyt állunk, kijárják részünkre az egy hét szabadságot. - Kaphatóak lettünk rá. Három állomány a Nóniusz, az Angolfélvér és a Gidrán két éves évjárata felül volt a száz darabon. Vérmes fiatal állatok, mindég gondot okoztak a körmölés alkalmával. Négyen voltunk, fogós fiatalok. Nagyon észnél kellett lenni, éreztetni kellett az állattal, hogy ember fogja. Volt amely nem akart engedni, csüdben már elmarkoltam, a horgosina a hónom alatt beszorítva, inkább oldalra vágta magát, akkor sem engedtem el, ha érezte, hogy ember fogja, végül csak megadta magát. Negyednapra végeztünk vele én még sérülést sem szenvedtem. - Nekem és a Kardosnak, már másnap kiállították hat napra a szabadságos levelet. - Január 20-adikán újra itthon voltam szabadságra. Akkor nem találkoztam egyik katona komával sem. - Tél volt, a szabadságomat a családi körben töltöttem. Apám mondogatta, látom fiam, csak jó lesz neked ott, azon a Mezőhegyesen. Mikor bevonultam a szabadságról, be lettem osztva fedeztetőnek, ami már tisztes jelöltségnek számított. Először is, az lett a dolgom, hogy a száznegyvenhét anyakancát, mindegyiket megismerjem, származásával tisztába legyek, figyeljem a sárlását, a mének alá, a 91